Patyomkinságok (2.)

Nem mindig egyértelmű tehát az sem, hogy bizonyos politikai fejlemények, társadalmi folyamatok, háborús cselekmények pozitívak vagy negatívak, s a legtöbb esetben majd csak az idő mutatja meg, hogy a hatásaik révén milyen irányba terelik, milyen irányban befolyásolják a dolgok hétköznapi menetét. Sok tekintetben tehát korai az azonnali, gyors reagálású ítélkezés, óvakodjunk hát tőle. Így például nehéz eldönteni azt is, hogy pozitív vagy negatív fejleményként értelmezzük a kelet-ukrajnai (polgár)háborús harci helyzet alakulásában azt, hogy a hét végén – a bejelentésükhöz híven – valóban beszüntették a harcot, és kivonultak a donyecki szakadárok az Azovi-tenger partján fekvő, kulcsfontosságú kikötőváros, Mariupol melletti Sirokine településről, amelybe tavasszal nyomultak be, de már a minszki tűzszüneti megállapodás életbe léptetése után, és ahol azóta folyamatosan súlyos harcokat vívtak az ott állomásozó reguláris ukrán alakulatokkal.

Nézzük csak az érem másik oldalát. Sokat beszéltünk és írtunk is az elmúlt időszakban a nyugat-balkáni embercsempész-útvonalakról, amelyeken a migránsok tömege már hetek, hónapok óta özönlik hazánkba (is), hogy aztán szépen továbbvándoroljon Nyugat-Európa felé. A szír menekültek, akikkel a vajdasági Magyarkanizsa központjában beszélgettem, szinte alig tudtak angolul, egy-két szót legfeljebb, de azt mégis alaposan megtanulták, hogy „Dzsörmöni”, mert oda akartak menni, „Hangöri” azonban egyáltalán nem érdekelte őket, csak

átutaznak rajta (rajtunk…), mintha észre sem vennék (és igazából azt szeretnék a legjobban, ha útközben őket sem venné észre senki…), de „Dzsörmöni, Dzsörmöni, Dzsörmöni”, no az már igen… Szóval ez a nyugat-balkáni útvonal. A másik irányból meg, Afrika felől pedig Olaszországra nehezedik a legnagyobb nyomás, de halljuk, látjuk, olvashatjuk a híreket arról is, hányan vesznek a Földközi-tengerbe a jobb élet, a szebb jövő reményével. Talán naponta, talán hetente… De havonta egészen biztosan!

Könnyű persze legyinteni az Iszlám Állam nevű terrorszervezetre, hogy Irak vagy Szíria messze van. Persze, messze, valóban. Kilométerekben, meg matematikailag, meg a térképeken… De közelebb, mint gondolnánk! Annyi közünk van tehát az Iszlám Államhoz, hogy a nyakunkba zúdította ezt a menekülthullámot, vagy legalábbis annak egy jelentős részét. Én kezdettől fogva azt mondom – és ismételgetem is ebben magam rendesen, becsülettel –, hogy oda kell hát menni, szerepet vállalni a terrorszervezet ellen az Amerikai Egyesült Államok vezetésével szerveződő katonai, fegyveres, harcoló koalícióban, mert a gondokat itt helyben nem lehet megoldani. Csak ott helyben lehet.

A Közel-Keletre pedig már csak azért sem kell egy jó ideig még egységes, homogén földrajzi fogalomként gondolnunk, mert az országok be vannak ugyan jelölve a térképeken, a vonalak valami szabályszerűség, és egykor rég megkötött (de vajon ki emlékszik már arra?…) nemzetközi megállapodások, szerződések, egyezségek értelmében megvannak ugyan rajzolva a papírlapon, de mindez napról napra elavultabbnak és távolabbinak tűnik. Porlepte talány…

Hiszen milyen állam az, amelyik nem ellenőrzi területének nagy részét? S milyen az, amelynek erőit sorra verik ki városaiból a terrorszervezet harcosai? Semmilyen, persze. Mint ahogy Afrika északi partjainál is vannak országok, amelyekben egyszerre három csoport is csakis és kizárólag önmagát tartja az állam legitim képviselőjének. És szeretné magát akként nemzetközileg is elismertetni! Időközben persze egyik sem az… Magyarán: élhetetlenné váltak ezek a régiók.

Ha megoldást keresünk azokra a problémákra, amelyek ma Magyarország déli határánál tornyosulnak, tömegesednek, akkor nem itthon, és nem a közelben, s nem is ezen a földrészen kell keresgélnünk, mert a megoldást itt úgysem fogjuk megtalálni.

Térképeket pedig az embercsempészek is rajzolnak, még ha nem is olyan alaposakat, mint a képzett geográfusok. Törökországon, az uniós Bulgárián és Horvátországon, a schengeni Görögországon, valamint Macedó­nián és Szerbián át vezet az út Magyarország déli határszakaszához, ebben az irányban kalauzolják a menekülők seregét. És ezzel tulajdonképpen feladnak az érintett államoknak – így elsősorban hazánknak, mint a schengeni övezet „ütközőállamának” – egy olyan leckét, amilyennel Európának évtizedek óta nem kellett szembesülnie. Zúdul ránk a kezelhetetlen embertömeg, amit véletlenül sem túlzás népvándorlásnak nevezni.

Itt már nem csak arról van szó, hogy ennyi embert meg kell etetni, gondoskodni kell a tisztálkodási lehetőségeiről, el kell szállásolni. Az orvosi ellátásukat, mondjuk, felesleges ide keverni, mert a többségük nem szorul rá, de ha valami gond adódik, hát az sem egy elhanyagolható tétel. De hagyjuk most ezeket a kalkulációkat… Már csak azért is, mert – sajnos –, nem én vagyok az első, aki kimondom, hogy miközben az Európai Unió figyelmét a görög pénzügyi válság és a menekültkrízis köti le, Ukrajnában, a magyar határ túloldalán – csak épp ellenkező irányban – egyre nyíltabban zajlik egy európai háború.

Egy olyan – pontosan olyan! – háború, amilyenről csaknem öt évtizeden át azt gondoltuk, hogy soha többé nem következhet be ezen a kontinensen, nem törhet ki, nem történhet meg. Aztán jöttek a múlt század kilencvenes évei, a délszláv örökösödési polgárháborús őrület. Amely meg aztán végkép, tételesen rácáfolt mindenre. Most meg itt vannak a kelet-ukrajnai szakadárok.

Könnyű az egész helyzet hátterébe az Egyesült Államokat belelátni – ahogy teszik ezt túltermelésben is az összeesküvés–elmélet gyártósorainak működtetői –, de a kialakult szituáció­nak egyfajta kellemetlen átverésíze van. Ami a megtévesztésre, és a konkrétan a mi megtévesztésünkre törekszik, mint egyfajta patyomkinizmus, amiről írtam már nemrég lapunkban (Patyomkinságok, Magyar Hírlap, 2015. május 13.). Ha ugyanis követjük a politikai élet aktualitásait, olvasunk híreket – fehéreket vagy feketéket, talán még egyre is megy –, nézünk televíziót, láthatjuk, hogy mindenféle Patyomkin-falvak épülnek ma is ezerszámra, naponta, és a világ minden táján. Elsősorban természetesen a válságövezetekben, amilyenné, sajnálatos módon, Ukrajna egy része is változott… Sőt vannak politikusok, akiknek a nevéhez ma már nemcsak falvak – szürke kis tanyaközösségek, falucskák –, de egész Patyomkin-városok, Patyomkin-birodalmak, sőt Patyomkin-földrészek, Patyomkin-univerzumok is kötődnek… Ne tévesszen meg bennünket semmiféle látszat vagy délibáb, bizony Vlagyimir Putyin is ilyen, Petro Porosenko is csak egy közülük. Sőt Barack Obama is a társaság díszes tagja.

Nehéz tehát eldönteni, hogy örülnünk kellene-e a kelet-ukrajnai szakadár erők minapi kivonulásának – hiszen csak egy kis falucskáról van szó –, vagy ez csupán az előjátszma, a felvezetés egy újabb véres őrülethez; vagy ez csupán egy megtévesztő célzatú, elterelő hadművelet, amivel a figyelmünket akarják elaltatni. Elterelni. De akkor meg vajon miről?

Tény azonban, hogy a világpolitika ebben a tikkasztó nyári hőségben is gondoskodik arról, hogy épp elég olyan, elterelő gondot zúdítson a nyakunkba, amellyel alkalmasint elvonhatja a figyelmet azokról a folyamatokról, eseményekről és jelenségekről, amelyeket – megfelelő helyen úgy ítélnek meg, hogy úgy a legjobb mindenkinek, ha – nem is veszünk észre. Mire pedig kapcsolnánk, úgy remélik, addigra már kész tényekkel kell majd szembesülnünk. És szemlesütnünk.

Hát ez az igazán pimasz patyom­kinizmus.