Patyomkinságok

A kijevi hadműveleti parancsnokság tegnap közölt adatai szerint kilencezer orosz katona van a Donyec-medencében, a kelet-ukrajnai szakadárok teljes hadereje pedig negyvenháromezer fő. Petro Porosenko ukrán elnök azzal kezdte a hetet, hogy bejelentette: amennyiben a szakadárok nagyszabású támadást indítanak, azt nagy valószínűséggel harckocsizó alakulatokkal teszik. Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára pedig arról beszélt brüsszeli sajtóértekezletén, hogy Oroszország továbbra is támogatja a szakadárokat nehézfegyverekkel, tüzérséggel, fejlett légvédelmi rendszerekkel, kiképzéssel és saját erőkkel. Nos, hát ez a hét is jól kezdődik… Habár még érvényben van a néhány hónapja kierőszakolt tűzszünet, a lőporszag azért továbbra is ott van a levegőben. Fiatal, egyetemista kárpátaljai magyar barátom pedig eddig öt behívót kapott, de egyikre sem jelentkezett…

A győzelem napja volt, a hetven esztendővel ezelőttié, Beregsuránynál, vagyis a túloldalon már Asztélynál az ukrán vámos mellkasára piros pipacs tűzve, de mi még a senki földjén állunk. Aztán Beregszászon négy férfi érkezik a hét évtizeddel ezelőtt elesett hősök emlékművéhez, kezükben virág, az ünnepségnek, a nagy felvonulásnak már vége, nyilvánvalóan látszik rajtuk, hogy személyes okokból jöttek ki – külön –, személyes érintettség miatt, és ez így szép, megható. A virágot a rideg kőre helyezik, kis ideig némán állnak, majd távoznak, s nem úgy teszik bár, de akár úgy is tűnhetne:

sietve. Oldalt, a tér karéján, a parkosított, füvesített részen egy másik kőlap áll, élénk feketében, a Szovjetunió afganisztáni hadműveleteiben elesett helyiek és Beregszász-környékiek emlékműve. Ez az őrület csaknem tíz évig tartott, s még messze sincs hetven esztendeje, csak nyolcvankilencben vonultak ki onnan, hogy átadják a helyet egy rövidesen megérkező másik nagyhatalomnak. Tehát le sem oltották a lámpát, amikor eljöttek…

Verőfényes, kellemes, tavaszias időben tizenhat hrivnyát fizetünk két kávéért a kiülős vendéglői teraszon, hosszú is, tejjel is készült, miközben szépen ment fel az ára. S közben elképedve nézzük, mi közük lehetett (volna…) ezeknek a beregvidéki embereknek (kölyköknek, magyaroknak…) Afganisztánhoz. Hát persze, hogy semmi! Legalább annyi, mint amennyi köze lehetne fiatal, egyetemista kárpátaljai magyar barátomnak akár Donyeckhez, akár Luhanszkhoz… Pedig, ha szabályszerűen jelentkezik akármelyik behívójára az öt közül, előbb-utóbb megismerkedhetne azzal a vidékkel is. Ahogy én őt ismerem, sokkal jobban és alaposabban, mint amennyire valaha is szeretne.

Márpedig Porosenko bejelentése épp arra utalt, hogy valami megint készülődik. Persze, hiszen itt a tavasz. Ősszel mindig könnyebb rávenni az összeakaszkodott, összeacsarkodott feleket akár még a békekötésre is, de a tűzszüneti megállapodásra mindenképp, hiszen jön a tél, a katona sem szeret fázni, az önkéntes sem szívesen fagyoskodik. Kiböjtölik a tavaszt, aztán majd megint szépen egymásnak esnek. A Krím – krími válság – még viszonylag „lazán” múlt el, szinte fájdalommentesen amputálták le a félszigetet a putyini szikével Ukrajnáról. Oda nem is vittek kárpátaljai magyar fiatalokat ágyútölteléknek. De Donyeck és Luhanszk az most más. Krím… Persze, az meg már történelem.

No jó, nem olyan évszázados távlatokba vesző, mint mondjuk talán éppen az is, hogy a félszigeten találkozott egykor II. József német-római császár, magyar és cseh király az orosz uralkodóval, és itt kötötték meg törökellenes szövetségüket. II. Katalin cárnő látogatására készülve építette Grigorij Alekszandrovics Patyomkin – mint a terület főkormányzója – a később róla elnevezett falvakat. Ha hihetünk a korabeli beszámolóknak, akkor színházi díszletekből… Álfalvakat építtetett, homlokzatokat állíttatott fel azokon a területeken, ahol az uralkodó utazása közben elhaladt. S tette ezt azzal a céllal, hogy lenyűgözze a cárnőt a félsziget gazdagságával és rohamos fejlődésével. Így váltak a hazug politikai propaganda jelképévé a Patyomkin-falvak, és később a 19. század elején terjedt el, hogy ezzel a kifejezéssel jelölték a látszateredményekkel való hivalkodást, a kellemetlen tények hamis eredményekkel való takargatását.
Nem volt hazug politikai propaganda, dehogy is, ukrán tévéstáb csörtetett ki néhány hete Csonkapapira riportot készíteni. Hamisat nem, csak uszítót és lázítót. Ellenségeset. Kártékony propagandát. Hogy aztán az országos műsorfolyamba kürtölje: itt van hát egy ukrán falu, amelynek lakói még csak nem is beszélnek ukránul. Való igaz, Csonkapapiban tényleg kevesen bírják ezt a nyelvet…

A patyomkinság ebben csak annyi, hogy habár közigazgatásilag valóban Ukrajna területén van, ez egy magyar falu, akárhogy számolom is. Itt esetleg azt kellene számon kérni, akár a kijevi állami médiában is, ha ezen a nyelven nem beszélne bármelyik helybeli. Csonkapapi a József Attila-díjas, remek kárpátaljai magyar íróról, Nagy Zoltán Mihályról, a Magyar Művészeti Akadémia tagjáról ismert. Neki a szülőfaluja és otthona máig is. Azoknak persze már kevésbé, akiket röviddel a tévériport adásba kerülése után kezdtek el betelepíteni ide. S ők bizony egyáltalán nem beszélik a helyi közösség nyelvét.

Menekültek kapnak itt földet azóta, kevesebben a Krímből érkezettek, nagyobb számban donyeckiek és luhanszkiak, a régió nemzetiségi összetételét tehát felsőbb intézkedésekkel bomlasztja fel, alakítja át – a saját képére – az állami vezetés. Persze, a menekülteket is el kell helyezni valahol, kezdeni kell velük valamit, ha egyszer az otthonukban, a szülőföldjükön nem tudja megóvni, megvédeni őket a hatalom, az igény tehát, patyomkin-ság vagy sem, de legitim. A módszer azonban nagyon is vitatható.

Porosenko vagy bármilyen más állami vezető soha (és sehol a világon…) nem ismerhet be ilyesmit, nem mondhatja ki, hogy „kispajtások, elvesztettük ezeket a területeket”, hiszen politikai értelemben ez a bukással azonos. Azonban, ha egyszer már elkezdi letelepíteni a válságövezetekből érkezett menekülteket, az egyértelműen azt jelzi, hogy hosszú távon számol velük, tehát tulajdonképpen lemondott ezekről a vidékekről, hiszen nem lát esélyt arra sem, hogy egyszer majd – s talán a közeljövőben – visszatelepítheti őket a szülőföldjükre.

Mi is hosszú távon számolunk azonban a kárpátaljai magyarság – békés! – jelenlétével. Nemcsak az évezredes történelmi távlatok miatt, dehogyis!, hanem elsősorban a nagyon is legitim és cseppet sem patyomkinszerű mai igények okán. S mert nekik ez a szülőföldjük – Nagy Zoltán Mihálynak például Csonkapapi –, amely felett vándorbottal járnak át ugyan ide-oda a határvonalak, de akármilyen legyen is a közigazgatás vagy az állami média nyelve, ők akkor is magyarul beszélnek.

Ezért lehet jelentősége annak is, hogy szerény „küldöttségünk” holnap odautazik: az Echo Tv és a Magyar Hírlap társadalmi szerepvállalásának keretében – a Máltai Szeretetszolgálattal együttműködésben – hozzájárul egy húszfős beregszászi, bentlakásos óvoda felújításához. Igazolva azt is, hogy a környező patyomkinságok ellenére is hosszú távban gondolkodunk.