Ami ma Kelet-Ukrajnában zajlik, az nem terrorcsoportok felszámolására indított művelet, hanem háború, amelyet az ukrán fegyveres erők nem a szeparatisták ellen, hanem Oroszországgal szemben vívnak - idézte kedden Volodimir Feszenko ukrán politológust a távirati iroda. Az elemző az úgynevezett terrorellenes hadművelet elindításának első évfordulója alkalmából nyilatkozott. Egy éve zajlik a háború szomszédságunkban: tavaly április 14-én írta alá az államfői tisztséget akkoriban ideiglenesen betöltő Olekszandr Turcsinov a művelet megkezdéséről szóló rendeletet. Akkor azt ígérte, hamarosan rendeződik a helyzet. Mire a levelek lehullanak, ugye…
A hadművelet elindítását a Krím félsziget Oroszország általi elcsatolása, valamint az elszakadási törekvéseknek az ország keleti részén, Donyeck és Luhanszk megyékben való fellángolása előzte meg. Az egész tehát azon a Krímen kezdődött, amelyet magyar őstörténetünk Meotis néven jegyez. Ha összefoglaljuk az év eseményeit, láttunk műbalhét arról, hogy Putyinnak valami komolyabb baja lenne, talán már a halálán is volna. Esetleg puccsot követtek el, mint egykor Gorbacsov ellen. Már csak Jelcin hiányzott, hogy a parlamentet lövesse.
Néhány napig azonban lehetett ezzel etetni az elemzőket, és igen, a diplomatákat is. De elsősorban a tévénézőket… A találgatások azonban annyira hiteltelenek voltak, hogy legfeljebb csak értetlenkedéssel tudtam szemlélni, milyen körítést vázolnak hozzájuk, pedig ezek nagy része megmosolyogtatóbb volt, mint egy átlagos Sas-kabaré. Csak azért, mert néhány napig nem jelent meg a nyilvánosság előtt, még nem feltétlenül haldoklik, és nem feltétlenül van fogságban valaki. Különösen akkor nem, ha egy olyan típusú hatalom vezetője, mint Oroszország, és főleg akkor nem, ha a volt (?) KGB-főnökről beszélünk. No jó, akkoriban már Szövetségi Biztonsági Szolgálatnak nevezték, de hát ez lényegében semmin sem változtat, ugyanaz az infrastruktúra, ugyanaz a személyi állomány, ugyanazok az íróasztalok és asztalfiókok, ugyanazok az asztali lámpák és ugyanazok a vécékefék a mellékhelyiségekben. Csak egyik napról a másikra már nem hamunak, hanem mamunak nevezték, de a szervezet attól még ugyanaz maradt.
Ha a térképre pillantunk, akár könnyűszerrel el is bizonytalanodhatunk: a Krím félszigetet egy olyan keskeny kis nyúlvány köti a szárazföldhöz, amit egy futó pillantással talán észre sem vennénk. S akár önálló, valódi szigetnek is vélhetnénk. Ez van persze papíron, a térképészet több ezerszeres kicsinyítései mellett. A valóságban azonban ez a „kis” nyúlvány, a Perekopi-földszoros, amely Ukrajna aljában a kontinenshez kapcsolja a félszigetet, mintegy harminc kilométer hosszú és kilenc kilométer széles. Ez a ma már távolinak tűnő terület valamikor a miénk is volt, csak őseink Meotis néven ismerték…
A későbbiekben Bizánci Birodalomhoz került félszigeten a gótok telepedtek meg, akiket az immár időszámításunk szerinti 375-ben „a hunok győzték le. Később a félsziget fölváltva a magyarok, kazárok, besenyők és kunok hatalmába került” – olvasom a Wikipédián. Stratégiai szempontból is fontos terület a Krím félsziget, hiszen ha még egy, most már alaposabb pillantást vetünk ugyanarra a térképre, láthatjuk azt is, hogy tulajdonképpen a Fekete-tengert választja el az Azovi-tengertől. Lényegében ha a Kercsi-szoros, Kubáni-alföld és Novorosszijszk városa felé eső elkeskenyedő része nem lenne ott, ahol van, hanem mondjuk egy ügyes mozdulattal kiradíroznánk a térképről, azzal megszüntetnénk az Azovi-tenger tengerfunkcióját, tengeri mivoltát, és akkor ezt is nyugodt lélekkel a Fekete-tenger részének tekinthetnénk.
Ha túl sok realitás nincs is ebben az elgondolásban, legalább a nebulók dolgát megkönnyítenénk annyiban, hogy egy földrajzi jelenséggel kevesebbet kellene megtanulniuk az iskolákban. S a vicc persze csak a Krím félsziget stratégiai jelentőségét hangsúlyozza, meg persze magyarázza is egyúttal a különböző kisebb és nagyobb hatalmaknak az évszázadokon át tartó folyamatos érdeklődését a terület iránt a Bizánci Birodalomtól számítva egészen a huszadik század Szovjetuniójáig és a mai Ukrajnáig. Meg persze Oroszországig, amely ma a fennhatósága alatt tartja…
Egy érdekes fogalmat adott a Krím félsziget a köztudatnak, amely egy nem is itt született orosz államférfi, hadvezér, Grigorij Alekszandrovics Patyomkin (1739–1791) nevéhez fűződik. Akinek csak egy kis köze is van a filmművészethez, Szergej Mihajlovics Eisenstein rendező Patyomkin páncélos című filmje nyomán ismerheti az ő nevét. A Port.hu ismertetője szerint: a ma ugyancsak Ukrajnához tartozó „Ogyessza kikötőjében a munkások sztrájkolnak. A hajón matrózok egy csoportja Vakulincsuk vezetésével elhatározza, hogy csatlakozik a sztrájkhoz. Másnap megtagadják, hogy egyenek a férges húsból készített ebédből. A hajó kapitánya a parancsmegtagadókra ponyvát dobat, és lövetni akar rájuk, de a fedélzeten felsorakozott legénység átáll Vakulincsukék oldalára. A kialakult harcban a tiszteket lefegyverzik, a kapitányt lelövik, ám Vakulincsukot is halálos lövés éri. Holttestét partra szállítják, és a mólón felravatalozzák, a város népe gyászolja. A kikötői lépcsőn gyülekező tömeg ellen katonaságot vezényelnek, esztelen mészárlás kezdődik…” Persze Patyomkinnak előbb még ki kellett érdemelnie, hogy a cári Oroszországban páncélos hajót nevezzenek el róla…
Az ő nevét viseli nemcsak a filmtörténet egyik legnagyobb remeke, hanem az úgynevezett Patyomkin-falvak is, amelyek lényegében kulisszatelepülések voltak, s amelyeket a Krím-félszigetet az oroszok számára elfoglaló államférfi II. (Nagy) Katalin cárnő megtévesztésére építtetett 1787-ben, színházi díszletekből. De erről persze már nem kérdezték meg a minap Volodimir Feszenko politológust. Pedig érdekes – és legfőképp: érdemes! – lenne így, egy év elteltével ma már azt is világosan látnunk, hogy ki a hunyó, avagy ki épít maga köré „népköztársaságoknak” gúnyolt-csúfolt Patyomkin-légvárakat, és ki az, aki csak a megtévesztésünkre tör.