Ötvenhárom érv

Jószerivel semmire. Vagy legalábbis nehéz olyasmivel kábítani/csábítgatni, amivel rávehető erre.

„A játéknak vége” – mondta Erdogan a hét végén Ankarában a parlamenti ülésszak nyitányaként megtartott beszédében. És akkor szóljanak most sebtében a fanfárok az üdvözlésére! A munka tehát elkezdődött, és a török elnöknek máris elege van. Mellesleg joggal: az Európai Unió ötvenhárom esztendeje hitegeti Törökországot a teljes jogú tagsággal, a belépési lehetőséggel, az integráció mézesmadzagával.

Hát valóban nincs olyan nemes mézkülönlegesség, egyik (ős)termelőnél sem kapható, amelynek az íze olyan édes és kábító volna, amivel ennyi ideig egyfajta hipnózisban lehetne tartani a kiszemelt áldozatot. S úgy tűnik, a törököknek is kezd elegük lenni belőle. „Nyílt beszédre várunk, elég volt a köntörfalazásból” – fakadt ki az elnökük, aki 1954-ben született, tehát most hatvankét éves, ami azt jelenti, hogy alig kilencesztendős kis suhanc volt, amikor a csatlakozási folyamat kvázi elkezdődött. Kvázi, persze, hiszen csak mímelik azóta is. A legszebb azonban ebben a történetben, hogy mindkét oldalon csak mímelik. Sem Brüsszelben, sem Ankarában nem tettek ez alatt az ötvenhárom esztendő alatt olyan határozott lépéseket, amelyek a török csatlakozás folyamatát valóban előrelendítették volna. Így nem lett belőlünk azóta sem Eurázsiai Unió, és Strasbourgban sem hivatalos nyelv a török.

Más kérdés azonban, hogy Erdogan a lehető legrosszabb pillanatot választotta arra, hogy keménykedjen az unióval. A legrosszabbat azért is, mert a füstbe ment (vagy talán csak mímelt? a mi életünkben ez már úgysem derül ki minden kétséget kirázóan…) puccs utáni bosszúhadjárata, megtorló intézkedései, tisztogatásai miatt teljesen elvesztette hitelét a külföldi partnerei szemében.

Erdogan kilencéves kora óta készül arra, hogy az Európai Unió polgárának mondhassa magát, életének hatvankét esztendejéből a jelentős többséget töltötte el ebben az állapotban. Kell-e hát csodálkoznunk azon, hogy betelt nála a pohár?

„Ha Brüsszel megadja nekünk a teljes jogú tagságot, semmi akadálya, mi készen állunk – mondta legutóbb Erdogan. – Nincs és nem is lesz gondunk az Európai Unió normáival, az emberi jogokkal, a jogállamisággal. Ezeknek nem az Európai Unió kérésére teszünk eleget, hanem mert saját állampolgáraink megérdemlik.” Aranyos, nem? Még hogy eleget tesznek az uniós normáknak… Ahhoz előbb el kellene ismerni az örmény népirtást, amelynek nem a vállalásárért, de a puszta említéséért is bebörtönöznek embereket még ma is Törökországban. Most őszintén gondolja végig mindenki: mekkora az esélye annak, hogy Erdogan és kormánya belátható időn belül elismeri az örmény népirtás tényét? Igen, pontosan akkora. A másik kérdés sem sokkal elvontabb: mekkora szükség van a közösségben egy olyan országra, amelyik még csak erre sem hajlandó?

Pontosan…

S akkor a többi megtárgyalandó, tisztázandó kérdésbe még nem is gabalyodtunk bele. Pedig nagyon is lehetne…

Az ötvenhárom esztendei várakoztatás tehát még véletlenül sem csak a várakoztatók hibája, a várakozók ugyanúgy benne vannak ebben a történetben. Ha pedig egyszerre már elegük van az előszobáztatásból, akkor nem dörömbölni és szitkokat üvöltve káromkodni kellene, hanem esetleg bekopogni az ajtón…

Erdogan azt mondta: Törökországgal vagy Törökország nélkül, a döntés az unión áll. Oké, rendben, gyerünk tovább… Az elnök azt mondta, hogy október fontos hónap az uniós–török kapcsolatok szempontjából, mert most kell életbe lépnie a török állampolgárok schengeni vízummentességének.

Kedves Recep Tayyip, most szólok, nem fog!

A várakozással eltelt ötvenhárom év egyben ötvenhárom érv is arra, hogy miért ne reménykedjen ilyesmiben.

Maradok őszinte híve!