Obstrukció és destrukció

A parlamenti tevékenységben azt az ellenzéki taktikát nevezik obstrukciónak, amikor a javaslat tárgyalásának befejezését igyekeznek megakadályozni minél többen, minél hosszabb felszólalással, kifutva a rendelkezésre álló időből. Olvasva a definíciót a jó öreg Pallas lexikonban, eszembe jutott a biztatás a mai szlengben: „dugulj el”!

Az obstrukció fegyverét először az ír képviselők vetették be a londoni parlament alsóházában, hogy majd azután – egészen a közelmúltig – igazi fegyverekkel harcoljanak a szabadságért. Mikszáth Kálmán így látta 1895-ben: „Az obstrukció a parlamentarizmus legnagyobb nyavalyája. Ha ez sokszor ismétlődik, vagy ha felette keményen lép fel, megöli a parlamenteket egyenkint s végül a parlamentarizmust egészen.” Máshol – mint a Szabadelvű Párt képviselője – nem éppen tiszteletteljes hangon írta egyik novellahőséről: „Életrevaló politikusnak bizonyult, mert jól tudta szóval tartani a választókat és minisztereket. Ami magát a törvényhozatalt illeti, ahhoz nem értett, de ez nem lényeges.” Megint máshol arról írt, hogy „Az egész a választási apparátustól függ: a főispántól, a szolgabíróktól, a jegyzőktől, a falusi bíróktól; ha az apparátus jó, akkor olyan biztosan működik, mint az automata gépek. Ha az egyik nyíláson pénzt dobsz be, a másik oldalon sok mameluk jön ki”. Mikszáth jól tudta, mit mond, maga is képviselő volt 1892-től haláláig.
Ma már másként van minden, de maradjunk csak a régi időknél! A kiegyezés utáni országgyűlésben a pártok alakulása aszerint ment végbe, hogy kinek milyen álláspontja volt 1867-ről. Így jött létre a kormánypárt – más szóval Deák-párt –, valamint az ellenzéki balközép és a szélsőbal szárny. Tisztesség dolgában kimagaslott a tülekedők táborából az öregedő Deák Ferenc, aki visszautasította a felkínált birtokot, rangot, miniszterelnöki posztot. Politikai hagyatékán a Konzervatív Párt és a Szabadelvű Párt osztozott két évtizeden át, különböző koalíciók tagjaiként is.

Tisza Kálmán volt 1875-től tizenöt évig (az akkor) nemzeti liberális kormányfő; kiváló hazafi és szónok, jó érzékű taktikus. Intézmények, közigazgatási egységek (megye, járás) élére állította a híveit, feltétlen engedelmességet várt tőlük cserében; így gátolta az Európa-szerte elhatalmasodó meddő és romboló pártoskodást. „A hatalmat Tisza Kálmán erősen tartá a kezében.

A rendszer kifogástalanul működött.

A parlamenti szükségletek – újonc, adó – nagyobb emóció nélkül szavaztattak meg, az állam pénzügyei fokozatosan javultak” – olvashatjuk Szekfű Gyula Három nemzedék című munkájában (1920). A millenniumig vezető két évtized volt az újkori magyar kormányzás és közpolitika legeredményesebb korszaka. A gazdaság és kultúra „forradalmát” leglátványosabban a vasút, az ipar és Budapest szédületes fejlődése, az ezredévi országos kiállítás átütő sikere tanúsította.

A képviseleti és pártpolitika minden korábbinál öncélúbb lett a 20. század elejére. Előbb Ausztriában szűnt meg a normális kormányzás: Bécsben szinte évente váltották egymást a kormányok, a hadakozó pártok aláásták a közbizalmat, megosztották a polgárságot. Idehaza is így történt. Hiába követték kiváló képességű és becsületes politikusok – Szapáry, Wekerle, Bánffy, Széll Kálmán – az öreg Tiszát, a képviselőházat eluralta az ellenzék modern harci módszere, a törvényjavaslatok végtelen vitába fullasztása, az obstrukció. A tisztelt Házban egymást kiabálták felül, botrányos jelenetek, becsületsértési ügyek gátolták a törvényhozók munkáját. A helyzet odáig fajult, hogy 1904. december 13-án verekedés tört ki a vadonatúj Országházban, az ellenzéki képviselők aprófává törték az ülésterem bútorzatát.

Ekkor már több mint egy éve Tisza István volt az ország miniszterelnöke, a király a Szabadelvű Párt legnagyobb tekintélyű vezetőjét, korának legmarkánsabb és leghatározottabb magyar politikusát nevezte ki kormányfőnek. Ezt követően lépett át az ellenzék az obstruálással – vagy inkább: destruálással – egy olyan határt, ami már nem maradhatott következmény nélkül. Válaszul a Tisza-párt puccsszerűen megszavaztatta az új, szigorított házszabályt (ezt követte a parlament fizikai szétzúzása). Az intézkedés nyomán kitisztult a levegő az ülésteremben, ahol a négyszáz honatya közül valójában (Szekfű Gyula szerint) legfeljebb húsz igazi államférfit, politikus személyiséget lehetett összeszámlálni.

Ilyen körülmények között közeledett Magyarország az 1914-ben kitört világháborúhoz (vagy inkább a háború Magyarországhoz). Tisza István 1913 nyarán másodszor is miniszterelnök lett. Miután az obstrukció eltűnt a képviselőházból, a szélsőséges politika az utcán élte ki magát; az egyre szervezettebb baloldal áthelyezte – „kiszervezte” a Házból – a közterekre a rendszeres, provokatív politikai izgatást.
A rendszer és az állam rombolását.

Dokumentumok tanúsítják, hogy a háború előszelét érző, ultrakonzervatív gondolkodású Tisza gróf határozottan ellenezte Magyarország részvételét a fegyverek és emberek halálos küzdelmében. És amikor megtörtént a végzetes lövés, majd nyomában a hadüzenet, a destrukció „hősei” és az általuk megbolondított emberek az utcákra tódulva, kalapot hajigálva kiabálták: „Éljen a háború!”

De vissza a jelenbe! A népképviselet Kossuth téri intézményében előfordultak korunkban is a régi obstrukcióra (halványan) emlékeztető, kártékony próbálkozások. Jellemzően a baloldali-liberális, a volt kommunista képviselők oldaláról. Az 1990-nel kezdődő és a második parlamenti ciklusban az SZDSZ–MSZP rávetődött minden szóra, ami „úri huncutságra” vagy a fehérterrorra emlékeztette.

A konzervatív keresztény-nemzeti oldal képviselői idézgettek részleteket az 1918-19-es és az 1945 utáni vörös terrorról. Obstrukcióról természetesen szó sem lehetett, elég volt ellene a házszabály és az elnöki csengő. A kormány kezdeményezte törvényekkel szembeni ellenállás eszköze az ülésteremből a büfébe történő kivonulás lett. Amióta az SZDSZ már csak nyomokban (Fodor képviselő személyében) van jelen az ülésteremben, az MSZP és mutáns pártképződményei próbálják verbálisan felhívni a figyelmet magukra: az ő padsoraikból hallani a legtöbb gorombaságot, politikusi ostobaságot, tévedést, semmitmondó lózungot és vádaskodást. Már a destrukció sem a régi.

Lám csak, milyen szerencse, hogy a sokat gyalázott Tisza gróf száztíz éve az ügyes húzásnak bizonyult zsebkendőszavazással rendet teremtett a képviselőházban. A szobra méltó helyen áll az Országház mellett.