Vélemény és vita
Nyelvhelytelenségi példatár
A magyarok legősibb, legféltettebb értéke, ezeréves tulajdona a nyelv
A világon egyedülálló beszéd formáját nemzedékről nemzedékre örökölték a Kárpát-medence még most is jelentős hányadában. Az iskolás gyermekek – és majd még utódaik is – megtanulják, értik, beszélik és írják. A kora középkortól fogva gyakorolt ősbeszédet a magyarok kisajátították, létezésünkre igazolás a jelenkori anyanyelvünk. A remekíró Gárdonyi Géza még a török nyelvet is megtanulta, csak hogy eljusson a Boszporuszig (Egri csillagok); Kodolányi János páratlanul pontos történelmi regényt írt a keleten ragadt magyarság megmentéséről (Julianus barát) a tatárok közelgő, pusztító vihara elől, ugyanő archaikus nyelvi stílusban mesélte el a Nyulak-szigeti királylány, Boldog Margit szomorú históriáját.
Idegen ajkú, többféle-fajta népességet talált a Kárpát-medence különböző tájain a 895–96-ban bevándorló magyarság: a Keleti-Kárpátoktól az északi, lengyel etnikai határig szláv (tót) ajkú pogányokat, a Nyugati-Kárpátokon túl, a Morva határvidéken már megkeresztelt szlávokat, délen szlavóniai (szlovén) telepeseket. Lényegileg a 11. század eleji Magyar Királyságtól az 1920. évi ország felosztásig, egy évezreden át kitűnően működött, szolgált a nyelve.
A tavaly tavasszal elhunyt, mindig pontosan író Szepesi Attila egy régebbi munkájában összegyűjtötte, hány dilettáns „nyelvész” hányféle magyar „rokon” nyelvvel próbálta összekuszálni az akkor már harminc éve elhunyt, tudós Ligeti Lajos professzor anyanyelvismereteit. A híres-hírhedt Otrokocsi Fóris Ferenc és a 19. század elején működő „őstörténész”, Horvát István bárhová is nézett a világban, mindenütt magyar sógorokat és komákat látott. Horvát bölcsészeti „teljesítményét” több ezer személy-, név- és helyszó nem támasztotta alá, a Boszporuszt „vasporosnak”, a Herkulest „harkályosnak”, Stockholmot „Istók-halmának, Karthágót „kardhágónak” nevezték. Akadtak vetélytárs követőre is: egy ősnyelvkutató úr véleménye szerint a görög nép neve a „kő” és a „rög” szó összekapcsolásából ered, Portugália azt jelenti, hogy a „bort” ők „állják”, Attila fejedelem pedig egyenest a „had éle”. Egy harmadik, Pap Ferenc nevű régi „felfedező” a magyar–japán nyelvrokonság mellett kardoskodott, mondván, hogy a kínaiak és a magyarok csakis egy „nagyméretű” bölcsőből származhatnak: az „ügyes” jelentésű szi-csen-ti valójában Széchenyi, az „eltévedt” Buda vu-tao, a Tisza ti-szo, ami annyit tesz, hogy alacsony. A nagy Széchenyi fia, Béla, a híres Kelet-kutató neve azt jelenti kínaiul, hogy „ügyes rosszalkodó”.
Az ambiciózus Fehér István „nyelvész” a magyarok és angolok rokonságában hitt, és amiként Ligeti Lajos megjegyezte az 1940-es évek elején: „nyeglén rikácsoló handabandázással.” Szerinte mi volnánk Európa legrégibb germánjai és angoljai, akik ennek dacára 1500 évvel ezelőtt egyszerre csak kiköltöztek Magyarországból. Ki tudja, miért? Fehér szerint a lord: lófő, a car: szekér, a town: tanya, a horser: huszár, a cup of glass: kupa és kulacs.
Mai korunk szellemében és a konzervatív gondolkodók ellenében nyílt erők vonulnak fel a beszélt nyelvünkkel szemben. Az angol–amerikai világnyelv mindenütt jelen van a Földön, a Himalájától az Antarktiszig, a repülőtereken és az áruházakban, a sportpályákon és az iskolákban, a nemzetközi vonatokon és éttermekben. Nem természetesen, de a magyar nyelvünk romlik, csekély vigasz, hogy az amerikaiaké és a németeké úgyszintén. A szlengről és a rapperek koszos nyelvéről ne is beszéljünk, az is elég, hogyha a „normális” rádió és televízióban csak a kisebb hibákra kapjuk fel a fejünket.
Napközben rendszerint hallgatom az állami rádiót, amelynek szerkesztői és műsorközlői olykor-olykor úgynevezett „leiterjakabot” vétenek. (A ma már ritkán előforduló lejterjakab a német Bibliában olvasható „Jacob’s Leiter” – a bibliai Jákob égbe nyúló létrája.) Kimondottan zavar az a gyakran előforduló fordulat, hogy „emlékeztető”, csak így simán kimondva, holott az helyesen: „emlékeztető, hogy…”, stb. Mostanában örömmel hallani, olvasni, hogy egyre több kisgyermek születik Magyarországban. Egy napilapban akadt meg szemem a „bébibumm” szón, amelyet a szerkesztője összetéveszthetett az angol „babyboom”-mal, amely az áldásos babatermést jelenti. De ez legyen a legnagyobb gondunk.
Idegen ajkú, többféle-fajta népességet talált a Kárpát-medence különböző tájain a 895–96-ban bevándorló magyarság: a Keleti-Kárpátoktól az északi, lengyel etnikai határig szláv (tót) ajkú pogányokat, a Nyugati-Kárpátokon túl, a Morva határvidéken már megkeresztelt szlávokat, délen szlavóniai (szlovén) telepeseket. Lényegileg a 11. század eleji Magyar Királyságtól az 1920. évi ország felosztásig, egy évezreden át kitűnően működött, szolgált a nyelve.
A tavaly tavasszal elhunyt, mindig pontosan író Szepesi Attila egy régebbi munkájában összegyűjtötte, hány dilettáns „nyelvész” hányféle magyar „rokon” nyelvvel próbálta összekuszálni az akkor már harminc éve elhunyt, tudós Ligeti Lajos professzor anyanyelvismereteit. A híres-hírhedt Otrokocsi Fóris Ferenc és a 19. század elején működő „őstörténész”, Horvát István bárhová is nézett a világban, mindenütt magyar sógorokat és komákat látott. Horvát bölcsészeti „teljesítményét” több ezer személy-, név- és helyszó nem támasztotta alá, a Boszporuszt „vasporosnak”, a Herkulest „harkályosnak”, Stockholmot „Istók-halmának, Karthágót „kardhágónak” nevezték. Akadtak vetélytárs követőre is: egy ősnyelvkutató úr véleménye szerint a görög nép neve a „kő” és a „rög” szó összekapcsolásából ered, Portugália azt jelenti, hogy a „bort” ők „állják”, Attila fejedelem pedig egyenest a „had éle”. Egy harmadik, Pap Ferenc nevű régi „felfedező” a magyar–japán nyelvrokonság mellett kardoskodott, mondván, hogy a kínaiak és a magyarok csakis egy „nagyméretű” bölcsőből származhatnak: az „ügyes” jelentésű szi-csen-ti valójában Széchenyi, az „eltévedt” Buda vu-tao, a Tisza ti-szo, ami annyit tesz, hogy alacsony. A nagy Széchenyi fia, Béla, a híres Kelet-kutató neve azt jelenti kínaiul, hogy „ügyes rosszalkodó”.
Az ambiciózus Fehér István „nyelvész” a magyarok és angolok rokonságában hitt, és amiként Ligeti Lajos megjegyezte az 1940-es évek elején: „nyeglén rikácsoló handabandázással.” Szerinte mi volnánk Európa legrégibb germánjai és angoljai, akik ennek dacára 1500 évvel ezelőtt egyszerre csak kiköltöztek Magyarországból. Ki tudja, miért? Fehér szerint a lord: lófő, a car: szekér, a town: tanya, a horser: huszár, a cup of glass: kupa és kulacs.
Mai korunk szellemében és a konzervatív gondolkodók ellenében nyílt erők vonulnak fel a beszélt nyelvünkkel szemben. Az angol–amerikai világnyelv mindenütt jelen van a Földön, a Himalájától az Antarktiszig, a repülőtereken és az áruházakban, a sportpályákon és az iskolákban, a nemzetközi vonatokon és éttermekben. Nem természetesen, de a magyar nyelvünk romlik, csekély vigasz, hogy az amerikaiaké és a németeké úgyszintén. A szlengről és a rapperek koszos nyelvéről ne is beszéljünk, az is elég, hogyha a „normális” rádió és televízióban csak a kisebb hibákra kapjuk fel a fejünket.
Napközben rendszerint hallgatom az állami rádiót, amelynek szerkesztői és műsorközlői olykor-olykor úgynevezett „leiterjakabot” vétenek. (A ma már ritkán előforduló lejterjakab a német Bibliában olvasható „Jacob’s Leiter” – a bibliai Jákob égbe nyúló létrája.) Kimondottan zavar az a gyakran előforduló fordulat, hogy „emlékeztető”, csak így simán kimondva, holott az helyesen: „emlékeztető, hogy…”, stb. Mostanában örömmel hallani, olvasni, hogy egyre több kisgyermek születik Magyarországban. Egy napilapban akadt meg szemem a „bébibumm” szón, amelyet a szerkesztője összetéveszthetett az angol „babyboom”-mal, amely az áldásos babatermést jelenti. De ez legyen a legnagyobb gondunk.