Nincs ok aggodalomra

Kicsivel több, mint öt év kellett ahhoz, hogy ráébredjen: a Jobbik mint politikai tényező létezik, és a baloldal kihívójaként lép fel.

Baloldali gondolkodók és politikusok egy hete arról beszélnek, hogy a Jobbikot fel kell és fel kellett volna tartóztatni. Legutóbb a tavalyi európai parlamenti választásokkor volt napirenden a téma, amikor vita zajlott arról, hogy a Jobbikkal érdemes vagy szükséges-e vitázni (a Demokratikus Koalíción kívül egyébként mindenki úgy gondolta, hogy igen). A választás után végül minden visszatért a „normális” kerékvágásba, egészen múlt vasárnapig. Minden jel arra mutat, hogy a vasárnapi választás fordulatot hozott a karantént illetően: láthatóan elkezdték támadni a Jobbikot, hiszen a tapolcai győzelem után most egy ideig biztosan az lesz az értelmezés, hogy a Jobbik erősödik. Csakhogy két dologról érdemes megemlékezni.

Egyrészt a tapolcai kampány is megmutatta, hogy a médiának igenis komoly felelőssége van a szélsőjobboldali párt megerősödésében. A Jobbikot senki nem kérdezte a programjáról, és nem nagyon vetődött fel a kormányzóképesség kérdése sem; nem volt szó jobbikos botrányokról, de még Rig Lajos SS-gyanús tetoválása sem ütötte ki a biztosítékot megfelelő mértékben. Holott az újságíróknak egy ilyen esetben az lett volna a feladatuk, hogy addig kérdezzenek, amíg elfogadható választ nem kapnak az ügyben. Ehhez jött még a Fidesznek kicsit sem kedvező s nagyjából a kilencvenes évekre hajazó médiaviszonyok megléte és a kormányellenes hangulat szítása. Ha tehát a média hozzáállása a Jobbikkal kapcsolatban megváltozik, akkor a párt egy eddig nem tapasztalt kihívással néz majd szembe, és egyelőre nem tudjuk, mennyire képes megtépázni a népszerűségét.

Másrészt mindezek ellenére sem kell a centrális politikai erőtér felbomlásáról értekezni. A centrális erőtér nem szűnt meg, hiszen továbbra sem lehet olyan, háromosztatú pártrendszerről beszélni, amelyben a Fidesz, az MSZP és a Jobbik ugyanolyan helyzetben lenne. Bár az időközi választásokat a Fidesz elvesztette, közel sincs szó arról, hogy az erőviszonyok kiegyensúlyozottak lennének.

A kormánypártok minden közvélemény-kutató cégnél bő tíz százalékkal vezettek a legutóbbi, márciusi felmérésekben, és arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Fidesz-KDNP még mindig Európa legerősebb újraválasztott kormányereje, az uniós tagálla­mok kormánypártjai közül pedig a második legnépszerűbb.
A kormánykritikus hangok mellett persze nem lehet csak úgy egyszerűen elmenni. Egyes kormányzati intézkedések nyomán a Fidesz támogatói úgy döntöttek, hogy nem mennek el szavazni, az ellenzékiek pedig úgy, hogy a legesélyesebb pártnak adják a voksukat. Az elmúlt huszonöt évben a szavazók megtanulták már felismerni a választás tétjét és kifejezni elégedetlenségüket. A veszprémi hármas körzetben, leginkább Tapolcán és a kisebb falvakban az erősebb kihívónak a Jobbik bizonyult, az átszavazás működött.

Hogy egy másik példát is említsünk: a tavaly novemberi újpesti időközi választáson épp a tapolcaival ellentétes eredmény született.

A fővárosban az MSZP volt az a párt, amelyik be tudta gyűjteni a bizonytalan szavazók voksainak nagy részét. Második helyen szintén a Fidesz-KDNP jelöltje végzett, a harmadik pedig a Jobbik jelöltje lett. Vagy­is a tanulság az, hogy a kormánypártoknak számolniuk kell azzal, hogy Budapesten és a nagyvárosokban a szocialistákkal, más településeken és a falvakban pedig a Jobbikkal kell versenyezniük.

Összességében azonban nincs ok aggodalomra. Jelenleg természetesen sokkal könnyebb az urnához csábítani a protestszavazói bázist, de ha a Fidesz képes változtatni, s a lélektani helyzeten tud alakítani, akkor újra győztesen jöhet ki a népszerűségi versenyből.