Nem történt tragédia

Hazatérve a nyolcnapos, három országot – Szlovákia keleti határvidékét, Ukrajna kárpátaljai területét és Románia szatmári részét – érintő ádáz műemléki gyűjtőútról, ijesztő hír ragadott torkon a másnap reggeli napilapban. „Utolsók vagyunk Európában” – tudatta olvasóival a Népszabadság háromhasábos címe. Alatta a hozzá tartozó cikk, amely beszámolt az úgynevezett PISA-felmérés ránk nézve „tragikus eredményéről”. Ettől aztán hamar megnyugodtam: micsoda szerencse, hogy nem a magyar gazdaság romba dőlése, nem a személyautó- és mézexportunk összeomlása miatt jutottunk hirtelen Európa legmélyebb bugyrába egyheti távollétem alatt.

A magyar diákok digitális szövegértése került tök utolsó helyre, és az is csak 2012-ben(!), azaz meglehetős szakállt növesztett, háromesztendős hírrel izgatja az újság a migrációs tömegiszonytól amúgy is ideges olvasókat.

Az eset publikálására azért került csak most sor – hangzik az indoklás –, mert sokáig a magyar kutatók sem hitték el, hogy ennyire gyengén teljesítettek a tanulók. Különös magyarázat ez, hiszen amennyiben – nyilván a pedagógia területén dolgozó, azt kiválóan ismerő oktatáskutató – szakemberek is ilyen hosszú ideig, ők is majd három évig tipródtak azon, hogy valóban ilyen buták-e a magyar iskolás gyerekek, vagy festik magukat. Éppenséggel a tanáraik teljesítménye sem nevezhető fényesnek.

Nem újdonság a hír azok számára, akik hallottak már harangozni a PISA (Programme for International Student Assessment, vagyis a nemzetközi tanulói teljesítménymérési program) nevű, 2000-ben megindított monitorozási folyamatról, amely három területen – alkalmazott matematikai műveltség, alkalmazott természettudományi műveltség, valamint a szövegértés – vizsgálja a tizenöt éves tanulók képességét. A felmérést háromévenként bonyolítják le a legfejlettebb országokat tömörítő OECD-tagállamok és a szervezethez csatlakozott újabb országok körében. Egyes mérések alkalmával egy-egy műveltségi terület nagyobb hangsúlyt kap a többinél: kezdetben a szövegértés, 2003-ban a matematika, azután a természettudományok; 2009-ben ismét a szövegértés, majd 2012-ben újból a számtani tudás került górcső alá, pontosabban a matematika egyik ága, a digitális tudomány és alkalmazása.

Legutóbb az alábbi feladatot kapták a felmérésre kiválasztott harmincnégy ország tizenöt éves tanulói, akik közül százötven magyarországi iskolából került ki az ismereti tudásfelmérés harmincöt résztvevője: egy Seraing nevű belga településhez – a vallon Liege egyik peremvárosához – kapcsolódó kérdésekre kellett válaszolniuk a fiktív internetes tesztlapon. A vizsgálat lényegében a megoldáshoz vezető út rövid idejű vagy hosszadalmas megjárását mérte, és abból következtetett a tanulók szövegértésének szintjére. „Az egyszerűbb feladatoknál a brazil, chilei, kolumbiai, az egyesült arab emírségekbeli és a magyar tanulók nyújtották a leggyengébb teljesítményt” – olvasható az újságcikkben. A legbonyolultabb, összetett keresést igénylő faladatot (gyorsan eljutni a neten Seraingbe) az OECD-országok átlagában a diákok mindössze negyven százaléka tudta megoldani, a magyar nebulók huszonöt százalékos eredményt értek el.
Valóban csapni való eredmény! Szégyen. Kész katasztrófa. Mintha csak a magyar labdarúgó élvonal teljesítményét látnánk a megoldáshoz vezető úton. Igen ám, csakhogy például a futballpályán szintén huszonöt százalékban sikeres, azaz gólt eredményező kapura lövési arányra – ami minálunk teljesen elképzelhetetlen – még a velünk azonos „béna kategóriába” sorolt brazil és más dél-amerikai csapatok is büszkék lehetnek, nemhogy a diákok.

Egy jó földrajzos, sokat utazott világfi is elégedett lehet, amikor megtalálja az interneten Liege szatellitvárosát (a Google-térképen); amúgy meg minek is kéne keresgélni, amikor a flamand Gent sokkal érdekesebb és szebb város nála. Nagyon is viszonylagos tehát a tizenöt éves iskolások mérhető teljesítménye. Ezt bizonyítja a cikkhez mellékelt grafikon is: az átlageredmények pontszám szerinti sorrendjében az első helyezett ország ötszázötvenöt pontja és a listán huszonkettedikként utolsó Magyarország négyszázötven pontja között csupán százöt pont a különbség. Nem mellékes, hogy az első két helyezést elért nebulók dél-koreaiak és japánok, márpedig az ázsiai népek gondolkodása, hagyományos és „digitális” kultúrája merőben más, mint az európaiaké. Körte, alma. Az utánuk következő (harmadik) Kanada és a tizennyolcadik helyezett Spanyolország között hatvanhét pont a különbség, és az utóbbi ország – a világon második, legtöbb ember által beszélt újlatin nyelvével – csak tizenhat ponttal előzött meg minket.

Rossz kérdésre csak rossz választ lehet adni. Utána néztem az OECD által szervezett és finanszírozott PISA-program működési mechanizmusának: legfeltűnőbb az apparátusok és a bizottságok, a tagországi küldöttek, szakmai és más megfigyelők, ügyintézők széles hálózata, nagy száma. Biztosan jó buli bekerülni egy ilyen nemzetközi szervezet köreibe, azután buta és fölösleges projekteket kieszelni és levezényelni. Ami a magyar iskolások 2012-es eredményét illeti, indokolatlan és hangulatkeltő túlzás „tragikus eredményekről”, utolsó helyezésről beszélni, cikkezni – főként három évvel az eset után. Egyébként a digitális kommunikáció ismereteinek elsajátítása nem ördögtől való és nem is nélkülözhető a mai világban, legyen az szövegértés vagy éppenséggel gyakorlati térképismeret. Nem történt tragédia, gyerkőcök, tessék csak nyugodtan tovább tanulni.