Nem értem

Értetlenségemet először is amiatt, hogy úgy érzem, túl hamar napirendre tért a világ a manchesteri merénylet fölött. Túlságosan hamar, hiszen új frontot nyitott a terror: a gyerekek immár nem véletlen, hanem célzott áldozatok. Az agresszív iszlám tudatosan az európai társadalmak legérzékenyebb pontját, a gyerekeket vette célba. Ehhez képest úgy éreztem, túl hamar továbblapoztunk. Mire azonban mondataim végére értem volna, bekövetkezett a londoni merénylet – a terror nem hagyja lankadni sem éberségünket, sem aggodalmunkat. Sem növekvő, túlcsorduló értetlenségemet.

Nem értem, hogy miért érthetetlen, ami nyilvánvaló. A két angliai merénylet kapcsán mindkét fél, a migránsokat megértően fogadó és a minden migránsban terroristát gyanító hátradőlhet, elvileg mindkettőnek igaza van. Pedig valójában egyiküknek sincs. Újfent bebizonyosodott, hogy a terroristák ezúttal sem a friss migránsok soraiból kerültek ki, hanem már régóta Európában éltek, európai útlevelükkel utazgattak (például Szíriába), egyiküknek brit diákhitele és méregdrága, divatos sportcipője volt. Lám, nem a szíriai háború poklából menekülők váltak terroristákká. Lám, mégiscsak a bevándorlók váltak terroristákká. Persze, jellemzően másodgenerációs bevándorlók, az első nemzedékek integrálódni képtelen gyerekei. Bizonyára kevés esély van arra, hogy a magyar vasúti sínek közé (az övéi által) lökött anya, vagy az elgáncsolt joviális futballedző papa válik majd terroristává, ám hogy a karjukban hordozott aranyos kisgyerek nem válik majd egyszer azzá, ki tudná azt most cáfolni? Húsz év múlva már késő lehet.

Európa jövőjét talán nem is annyira a menekültáradat fenyegeti igazán, mintsem az elkényelmesedett nyugat-európai társadalmak integrálóképességének elveszítése. Hát nem éppen a migránsokat bátorító Angela Merkel volt az, aki 2010-ben nagy nemzetközi visszhangot kiváltóan kijelentette, hogy a multikulturális társadalom építéséről szóló kísérlet megbukott, az álom, amely szerint a „multikultiban” az emberek „boldogan élnek egymás mellett” egyszerűen nem működik, a bevándorlókat évtizedek alatt sem sikerült integrálni. Megértem a bevándorlókat jóhiszeműen befogadó német polgárok humánus, keresztényi willkommen érzületét, nem enyhülő történelmi bűntudatát, no meg az olcsó munkaerő iránti olthatatlan igényét – csak azt nem értem: változás történt volna a bukott multikulti terén az elmúlt években? Éppen most? És azt sem értem, a sajtó miért nem olvasta naponta Merkel fejére hajdani kijelentését.
Hiszen az integráció valóban nem működik. Ezt jól mutatják a no go-zónák.

„A kirekesztettek, a maguk módján hatalmas »szürke zónát« alkotnak: kirajzolódik egy olyan világ, amelyre az államnak egyre kevesebb befolyása van… A modern társadalmak gondolkodói sosem tudták volna elképzelni sem a »joghiány zónáinak« megjelenését – ahogyan Édouard Balladur nevezte egyik politikai beszédében –, sem az autonóm mikrotársadalmak exponenciális kifejlődését. Aki Goutte-d’Or, Sarcelles vagy Épinay utcáit rója, legyen akár rendőr vagy pedagógus, egyáltalán nem érzi az állam jelenlétét… Bizonytalan határok, státuson kívüli kisebbségek, vitatott területi és etnikai alakzatok: megannyi realitás, amelyek elvben több rendőrért kiáltanak. Szürke zónák, amelyek terjednek mind Keleten, mind államaink mindegyikének belsejében; egy expanzióban lévő törvénytelen társadalom; joghiányos terek, amelyeken az állam nincs jelen: megannyi fölfordulás, amely nem engedi meg, hogy megbékéljünk a zűrzavarral egy felsőbb rendező elv nevében, amelyre ugyanazt a szerepet oszthatnánk ki, mint a piacot rendező »láthatatlan kézre«” – írja Nouveau Moyen Age című (Új középkor, magyarul A káosz kontinense címmel kiadott) esszékötetében Alain Minc, történetesen Sárközy korábbi francia elnök közép-európai, lengyel származású barátja és tanácsadója. Ő csak tudhatja.

Természetesen a terroristákat a háttérből irányítók stratégiai céljait sem értem. A merényletek, a túlélők hősies és bátor nyilatkozatai dacára nyilvánvalóan megfélemlítik, bizonytalanná teszik az európai közvéleményt, destabilizálják Európát és magát az uniót is. (Ez igazából vajon kinek lehet az érdeke?) Káoszba taszítani a kontinenst viszont, erősen hiszem, nem tudják. Ellenkezőleg, úgy érzem, mindez távlatosan megerősíti Európát, igaz, a rendőrállami szigorúság és a teljes bezárkózás felé tartó, határait lezáró Európát, amelynek polgárai mind jobban elfogadják majd a totális ellenőrzést, önként előnyben részesítik a biztonságot, akár a személyi szabadság rovására is. Theresa May máris bejelentette, hogy kész korlátozni az emberi szabadságjogokat, ha ezzel elejét veheti a terrorizmusnak. Ha más nem, hát ez gátat vethet az eddig lappangva terjeszkedő iszlám további európai térhódításának. Erősebb lesz-e ez az Európa? Nem tudhatom. De hogy mindenképpen biztonságosabb, az bizonyos. Hogy élhetőbb-e, azt mindenki maga döntse el.

És nem értem a sajtót. Hiányolom a szakmai-etikai vitát a terroristamerényletekről szóló tudósítások mikéntjéről. Régi, mégis érthetetlenül mellőzött tapasztalat, hogy a terroristákat a nemzetközi médianyilvánosság, elsősorban a bulvársajtó ösztönzi és élteti. Tetteik „értelme” az a bizonyos negyedóra, amelyben világhírre tesznek szert, ismertté és így hősökké válhatnak sajátjaik szemében. Értelmetlen vagy annak érzett, artikulátlan életüket a médianyilvánosság szervezi „értelmes renddé”. Azt természetesen nem gondolom, hogy nem kellene hírt adni a merényletekről és azok következményeiről, de azt viszont gondolom, hogy a részletekben vájkáló, az együttérzést a szenzációhajhászással összetévesztő, a kukákban búvárló bulvársajtó csak olajat önt a terroristák tüzére. Amiért felelősséget visel. És hogy ezt nem érti, azt meg én nem értem.