Néhány nap Németföldön

Fiatal felnőtt koromban Csehszlovákia, Lengyelország és az NDK volt kedvenc úti célom, érdeklődésem később a romániai magyar és a kárpátaljai, valamint a többi keleti és balkáni ország felé fordult.

Az én időmben még nyugati – „tőkés” – országokba nem lehetett útlevélhez jutni, sem a katonai szolgálat előtt, sem utána, mígnem 1989 nyarán átszakadt a drótkerítés Magyarország és Ausztria között.
Szlovákiát – „Szlovenszkót” mindig úgy tekintettem, ártalmatlanul, mint a második hazámat, az úgynevezett Felvidéket. Erős motivációm volt, hogy a déd- és nagyszüleim a 19–20. század fordulóján még Pozsonyban (Pressburg, 1919-től Bratislava) születtek és jártak iskolába, és mindazokról rengeteget meséltek gyerekkoromban. Az 1900-ban született Edelmayer Gizella nagyanyám az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásakor (1918. november) a pozsonyi Duna-parton állt a tömegben, amikor Mária Terézia császárnő bronzba öntött lovas-szobrát – Fadrusz János mester egyik fő művét – a cseh légió katonái drótkötelekkel földre rángatták, majd a darabjait pörölyökkel összetörték.

Legénykorom óta emiatt (is) volt számomra nagyon érdekes a Felvidék, amelynek túlnyomó történelmi hányadát a nyolc évszázados német ajkú kultúra „építészeti paradicsoma, tündérkertje” alkotta.
Huszonnyolc esztendei kutatást, látogatást, jegyzetelést és rajzolást, kirándulást és fényképezést követően 2000-ben elkészült az első munkám, a Felvidéki műemlékkalauz, egymás után két kiadásban. Azóta is tovább dolgozván rajta, egyre gyarapodik a Rejtőzködő Magyarország dokumentált és megjelenést elnyert építészeti emlékeinek tárháza.

Sok-sok esztendő lepergett azóta, számtalan utazással a jó öreg, háromszázhuszonötezer négyzetkilométer területű régi Hazában.

És messze a távoli világban. Az egykori Német Demokratikus Köztársaságban múlatván az időt csodás középkori, pompázatos építészeti remekműveket bámulva, meg sem jegyeztem, hogy a román kori, gótikus és reneszánsz egyházi, világi épületek túlnyomó többsége német eredetű: Kassától (Kaschau), Bártfától (Bartfeld), Rozsnyótól (Rosenau), Eperjestől (Preschau), Lőcsétől (Leutschau) Krakkóig (Krakau) és onnan tovább Chemnitzig, Teschenig és Lipcséig (Leipzig). Mind egyazon kultúrában és tradícióban léteztek, és léteznek jelenleg is. Elég egy napot és éjszakát eltölteni a Brünn és Prága közötti fő kereskedelmi út mentén fekvő Jihlava (Iglau) városában – amelynek piactere négy focipályát lefedne, és egymás mellett ötven sokemeletes kereskedőház szegélyezi –, megértjük a régi Európa nagyságát.

Ezúttal úgy adódott a dolog, hogy Berlinbe utaztunk az ott élő fiunk, és a szerb–német ajkú párja újszülött kislányának meglátogatására. A pici gyönyörű, a felnőttek angolul beszélnek egymással vagy köztes németül, és ugyancsak angolul a szülőkkel, másokkal. Nagy szerencsénk, hogy ők nem a három és fél millió lakosú Nyugat-Berlinben laknak, hanem a keleti oldal Köpenick nevű, csendes, zöld erdőkben és élővizekben bővelkedő városrészben.

Mivel és végképp nem vagyok hajlandó százezer lakosú településnél népesebb városban időzni és tekeregni – kivéve Budapestet, Bécset és Prágát, ez utóbbiban legfeljebb télen –, szóba sem kerülhetett a multikultúra egyik pokolian visszataszító, embertelen és szánalmas metrovilágában egy percet is eltölteni. New York-i emlékeimből a zoo – állatkert – kifejezés maradt meg a fülemben.

Egészen más képet mutat az egykori Kelet-Németország fővárosának önigazgató része: a nevezetes Köpenick. Néhány napi ott-tartózkodásunk alatt a Spree folyó partjára néző lakásunkból láttuk a környék csuda zöld színét, az élő vizeket és rajta az evezősöket, a közeli erdőket és tavakat, közöttük a Velencei-tóval azonos felületű Müggelseet. Amelynek vizén nyaranta menetrendszerű utasszállító hajó is közlekedik. A Spree keleti partján a sokemeletes Berliner Breuhaus sörgyár teraszán frissen csapolják a jó öreg „folyékony kenyeret”, és mellé kínálják az apró pirított rókagombát, olvadt fűszeres sajttal.

Magkapó a régi hídon túli, vörös téglából épült, sokerkélyes-ablakos, tornyos (neogótikus) városháza, nem messze tőle a szintén tégla-gótikus plébániatemplom, az égbe szökő harangtornyával. A temérdek fenyőerdőben kilométereket lehet gyalogolni, biciklizni, futni, kutyát sétáltatni. Visszatérve a Spree villamos hídjához valódi görög étterem kínálja a grillezett húst, fűszeres sajtos zöldsalátát, vörös bort és hideg sört, ánizspálinkát. Mi kell még?

U.i.: Ott-tartózkodásunk közben robbant ki Chemnitzben a migránsgyilkosság, amiről a Berliner Zeitungban lehetett olvasni és követni, eléggé visszafogottan. Lipcsei barátainknál időzve ők is azt mondták: náluk is hasonló a helyzet egyes városrészekben.