Négy ország egy földön

A budai Duna-part 0 kilométerétől Biharkeresztesig, a 4. számú főúton háromszázhúsz kilométerre van a román határ. Onnan további tíz kilométerre Nagyvárad. Legutóbbi látogatásunk alkalmával a déli órában nyüzsgő, motorzajos nagyvároson keresztülhajtva, visszakanyarodtunk az államhatárhoz. Természetesen nem az ártándi határátkelő felé – bolondok lettünk volna –, hanem délnek tartva az irányt a város szélétől. A trianoni döntéssel 1920-ban elvágták egymástól Körösszeg és a szomszéd Körösszegapáti községet, a Sebes-Körös „mentén”. Előbbi Romániához került, a másik magyar területen maradt. Negyvennégy kilométert kellett autóztunk, amire oda érünk úti célunkhoz: Körösszeg 13. századi téglavárához.

Nagyváradtól déli irányba Aradig és Nagylakig, észak felé Szatmárnémetiig, összeadva hatszáz kilométer hosszúságban húzódik végig a vasútvonal román területen, a magyar országhatár mentén, a trianoni döntésnek megfelelően. Az ítélettel elvágták egymástól az Alföld keleti mellékvonalait is. Kilencvenhét év óta áll fenn ez az állapot, szétszabdalva egymástól a történelmi megyéket, járásokat.

Északra Váradtól a „hepe-hupás vén Szilágyságban”, Ady és Kölcsey egykori szülőföldjén folytattuk utunkat. Az Érmellék vidékén túlnyomóan most is magyar ajkúak élnek, többségében reformátusok. Nagyon szép látványt nyújt a dimbes-dombos, folyóvölgyekkel szabdalt táj, a sok száz évet túlélt, templomtornyos apró falvakkal, vendégmarasztaló emberekkel.

Érmihályfalvánál újra átléptük az államhatárt, elhagyva Romániát. A Nyírségen, majd a valamikori Kraszna fiókvármegyén át északnak haladva a sűrűn lakott Szatmári részeken – a küldetésünket teljesítve – Lónyánál léptünk ukrán területre. A magyarok által mindig csak Kárpátaljának nevezett tájegységet ugyancsak 1920-ban szakították kétfelé a Párizs környéki „béke” – inkább megtorló – „szerződéssel”. A magyar oldali Záhonytól és az ukrán Csaptól majdnem egyenes határvonal választja el egymástól Ukrajnát Szlovákiától, fel egészen a lengyel határig.

Dolgunk végeztével elhagytuk a színmagyar lakosságú Ung-vidéket, majd Ungváron keresztül átléptünk Szlovákiába. Ez biz’a elég hosszú lépéssé nyúlt, mivel Ukrajna felől nemrégiben visszaállt a schengeni külső határ. Nem éppen kellemes emlékeket idézett a vámvizsgálat „retró” hangulata. Szlovák területen, immár visszafelé jőve nyugati irányba, az egyik fontos, szakmai feladatunkat egészen fönn, Lengyelország kapujánál teljesítettük. A Makovicának nevezett varázslatos hegyvidék, Zboró 13. századi határvárával, a Rákócziak (első világháborúban rommá lőtt) kastélyaival és az épségben maradt, remekmívű gótikus templom láttával indultunk el hazafelé, a történelmi hazából a mostaniba.

Sátoraljaújhelynél gurultunk vissza Magyarország területére, szinte észrevétlenül. Szokták mondani valakire: „megjárta Tolnát, Baranyát”. Mi ketten, egy autóval, öt nap alatt megjártuk oda-vissza Magyarországot, közben Romániát, Ukrajnát és Szlovákiát, és hét – Bihar, Szilágy, Szabolcs, Szatmár, Ung, Zemplén és Sáros – vármegyét. Végig, mindenütt, egykor és most magyarok lakta földet. Járt itt Mátyás király is, aki ifjú uralkodóként 1462-ben felszabadította a Mátra vidékét a betelepült cseh huszita rablóktól; a zsákmányból bőkezűen juttatott a mezővárosnak is. A korszak csúcspontján nem kevesebb, mint húsz faragott-festett szárnyas oltár díszítette a mártír Bertalan apostol gótikus templomát.