Nagymajtény vagy Világos?

A szabad pálinkafőzésért folytatott szabadságharc bukása – írnám, ugyanis 2010 júniusában Magyarország miniszterelnöke bejelentette, hogy szabaddá és adómentessé válik a házi pálinkafőzés. Mint fogalmazott, a szabad pálinkafőzésért a vidéki magyar emberek kilencven éve hadakoztak a magyar állammal, és ez a szabadságharc a felkelők teljes győzelmével zárult.

Rögtön bírálatok özöne zúdult a kormányfőre. Voltak objektív (vagy az objektivitás látszatát keltő) és szubjektív, szakmai és érzelmi alapon megfogalmazott, komoly hangvételű és ironikus bírálatok egyaránt. Közben halk maradt azok hangja, akik az intézkedés pozitívumait hangsúlyozták. Pedig a változás – amely a házi pálinkafőzés lehetővé tétele mellett évi nyolcvanhat liter ötvenszázalékos pálinka mennyiségig adómenetessé tette a bérfőzést is – rendkívül pozitív volt. Nem úgy a szabályozás négy évvel későbbi módosítása. Az alábbiakban egy érzelmi és gazdasági elemeket egyaránt tartalmazó – vállaltan szubjektív – válasz következik arra a kérdésre, hogy miért volt jó a házi pálinkafőzést szabaddá, a bérfőzést adómentessé tevő törvénymódosítás, és mi a gond a 2015-ös változtatással. A kérdés megválaszolásához elfogadom és felhasználom miniszterelnökünk szabadságharcos értelmezési keretét.

Először: a házi pálinkafőzés szabaddá tételét sokan valóban úgy éltük meg, mint a vidéki Magyarország évszázados ellenállásának győzelmét. Ki-ki elővette a legkülönbözőbb helyeken rejtegetett és legkülönfélébb módon álcázott pálinkafőző berendezését. Végre nem kellett éjszakára időzíteni a pálinkafőzést, izgulni, hogy milyen távolra érződik a lefőtt cefre jellegzetes illata, és hogy feljelent-e bennünket valaki. Mert pálinkát természetesen 2010 előtt is főztünk. Főztük, mert jó volt, főztük, mert ez hozzá tartozik a vidéki Magyarországhoz, főztük „csakazértis”. Tényleg egyfajta szimbóluma volt ez a rebellis Magyarországnak.

Másodszor: mi indokolja, hogy a pálinkafőzést másként kezeljük, mint például a lekvárfőzést vagy a vidéki Magyarország másik emblematikus gasztrokulturális intézményét, a disznóvágást? Semmi. Ahogyan nincs értelme tiltani, korlátozni, regisztrációs kötelezettséghez kötni, adóztatni a lekvárfőzést vagy a disznóvágást, ugyanúgy értelmetlen ez a pálinkafőzés esetében is.

Harmadszor: nem igaz, hogy a pálinkafőzés veszélyes, mert a pálinkafőző üst „felrobbanhat”. Baleset természetesen bárkivel, bármikor, bármilyen tevékenység közben előfordulhat. A pálinkafőző üst azonban ugyanúgy nem robban, ahogyan a lekvárfőző fazék vagy a kapanyél sem. Ezen az alapon be kellene tiltani a gázpalackot, mert robbanásveszélyes, vagy a cserépkályhát, mert tűzveszélyes.

Negyedszer: nem igaz, hogy a házi pálinkafőzés a pálinka minőségének romlásához vezet. A pálinka minősége ugyanis döntő mértékben a főzést megelőző cefrézésen múlik, amit bérfőzés esetén eddig is a főzető végzett. Ebben semmi változás nem történt. Kétségtelen, hogy a főzési szakaszban is el lehet rontani a pálinkát. Ugyanúgy oda lehet égetni például, mint a lekvárt.

Mégsem hallottuk még, hogy a lekvár minőségének megőrzése érdekében nem kellene engedni az otthoni lekvárfőzést. Miért is feltételeznénk, hogy aki saját magának főzi a pálinkát, az ezt rosszabbul végzi, mint a bérfőzdék, ahol napi gyakorlat a különböző helyekről jött, különböző minőségű cefrék összeöntése és együtt főzése, valamint a minél nagyobb bevétel érdekében a minél nagyobb mennyiségre törekvés?

Ötödször: az intézkedésnek volt egy komoly, a gazdaság fehéredésének irányába mutató hatása. A házi pálinkafőzés szabaddá tétele mellett a kormány ugyanis eltörölte a bérfőzött pálinka jövedéki adóját is évi nyolcvanhat liter lefőzött mennyiségig. Klasszikus liberális, piaci ösztönző, amit jó példaként tanítani kellene a Corvinus Egyetemen. Az intézkedéssel ugyanis a kormány komoly csapást mért a feketefőzdékre, amelyek jövedéki adó megfizetése nélkül üzletszerűen főzték a pálinkát, és a meg nem fizetett jövedéki adó összegével olcsóbban tudták azt előállítani, mint a hivatalos bérfőzdék.

Ezért aki nem otthon főzött, kétszer is meggondolta, hogy hivatalosan főzesse ki a pálinkáját, vagy elvigye a szinte minden faluban működő feketefőzdék egyikébe. A bérfőzés jövedéki adójának eltörlése után ki vitte volna a cefréjét feketefőzdébe, amikor hivatalos főzdében is ugyanannyiba került a kifőzés? Nem véletlen, hogy a bérfőzés jövedéki adójának eltörlését követő évben a bérfőzött pálinka mennyisége jelentősen nőtt – úgy, hogy közben még az otthoni főzés is szabaddá vált. Nyilván nem azért, mert hirtelen több pálinkát kezdtünk inni, hanem azért, mert a feketefőzdékből a főzetők átvándoroltak a legális bérfőzdékbe.

Vagyis – megmaradva a szabadságharcos értelmezési keretnél – 2010-ben a dicsőséges tavaszi hadjárat az országot felszabadította. Az ügyeletes orosz cár – az Európai Bizottság – azonban már hadrendbe állította csapatait, hogy a frissen kivívott szabadságot eltapossa.

Ez 2015-re sikerült. Az új szabályozás szembemegy a gazdaság fehérítésére vonatkozó célokkal, a bürokráciacsökkentés unos-untalan hangoztatott, de megvalósulni nem látszó programjával és a józan ésszel. Mi történt?

Először: visszaállították a bérfőzés után fizetendő jövedéki adót. Egy liter ötvenszázalékos, bérfőzött pálinka után literenként nyolcszázharmincöt forint jövedéki adót kell fizetni. Ennek nem nehéz megjósolni a következményét: a hivatalosan főzetett pálinka mennyisége ismét csökkenni fog, a főzetők jó része visszavándorol a feketefőzdékhez. Azokhoz, amelyek 2010 után háttérbe szorultak. Ezt a bérfőzdék már érzik is a saját bőrükön. A gazdaság fehérítésének a pálinkafőzés frontján vége.

Másodszor: a pálinkafőző berendezés birtoklását bejelentéskötelessé tették. Miért? Ugyan miért kellene bejelentenem, hogy gáztűzhellyel, lekvárfőző fazékkal, bográccsal, hurkatöltővel vagy szőlőpréssel rendelkezem? Történelmi tapasztalataink alapján az emberben felmerül a gyanú: egy esetleges újabb betiltás esetén könnyen össze lehet majd szedni a berendezéseket. Mert ilyen jellegű tapasztalataink bőven vannak. A házi pálinkafőzők bizalmának vége.

Harmadszor: adókötelessé vált a házi pálinkafőzés. Igaz, hogy évente mindössze ezer forint az adó, de az emberben megint felmerül a gyanú: ahol adó van, ott annak mértéke könnyen változik. És a tapasztalatok szerint nem lefelé. A házi pálinkafőzők bizalmának ezért is vége.

De tegyük fel, hogy a világ egy csapásra megváltozik, és a magunk és őseink történelmi tapasztalata nem lesz mérvadó ebben az új világban. Nem lesz betiltás, sem adóemelés. Lesz viszont bürokráciacsökkentés. Vagy mégsem? Hiszen az új szabályozás új nyilatkozatokat, bejelentést, papírgyártást, nyilvántartást, adóztatást, az önkormányzatnál elkülönített számla nyitását hozza magával. Vagyis negyedszer: az új intézkedés növelte a bürokráciát. A bürokráciacsökkentésnek vége.

Nem nehéz megjósolni, hogy a bejelentési és az adókötelezettség következményeként a házi pálinkafőzés visszaszorul az illegalitás világába. Mert sokan nem kockáztatják, hogy egy olyan nyilvántartásba bekerüljenek, amelyet majd kiválóan lehet használni a pálinkafőzők magas adóteherrel sújtása vagy éppen elkobzása esetén. És sokaknak elegük van az újabb és újabb papírokból, bejelentésekből, nyilatkozatokból, formanyomtatványokból, amelyek – minden ellenkező híresztelés ellenére – gombamódra szaporodnak mindennapi életünkben. És sokan újra inkább éjszaka főzik a pálinkát, és újra elrejtik a pálinkafőző berendezést.

Ezt akartuk? Minden bizonnyal nem. Az Európai Unió kényszerített rá, vagy jobb megoldás is születhetett volna? Nem tudom. Az viszont jó hír, hogy ez (egyelőre) nem Világos. Még csak Nagymajténynál tartunk, amit nem Arad, hanem a szatmári béke követett.

Élhető, de a mellkasunkra nehezedő, a szabad légzést nehézzé tevő „kompromisszum”. Mi azonban nemcsak a vérfürdők, hanem az ilyen kompromisszumok miatt és után sem szeretjük az orosz cárt. Sem a Habsburgokat. Sem az Európai Uniót. És továbbra is főzzük a pálinkát. Ha pedig betiltják: annál inkább.