Új választások, régi, megoldatlan problémák – nagyjából ennyiben összegezhetjük első blikkre, hogy ismét, újra, már megint, újfent előre hozott választásokat tartanak Szerbiában. Ebből lassan már divatot csinálnak. És előbb-utóbb már oda jutunk, hogy gyakrabban tartanak előre hozott választásokat Szerbiában, mint népszavazást Svájcban. Aleksandar Vucic szerb miniszterelnök igyekezett megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, s mint mondta, „ezernyi érv szól a döntés mellett”, azonban szögezzük le gyorsan: valójában semmi sem indokolja most, hogy előre hozott választásokat tartsanak Szerbiában. S aztán mégis…
Semmi. Hacsak az nem, hogy a közvélemény-kutatók által frázissá koptatott mondat – miszerint „ha most vasárnap tartanák a választásokat” – teljességgel értelmét veszti Szerbiában. Ott bizony akkor tartanak választásokat, amikor a felméréseket végző intézetek, szervezetek, szakszolgálatok és magánzók megállapítják, hogy a kormányzó párt megszilárdította „állásait”, vagyis ereje és népszerűsége teljében van. Mindegy, hogy hol tart a ciklus, mikor tartották a legutóbbi voksolást, s teljesen mindegy az is, hogy mennyi van még hátra mandátumából az épp regnáló kormánynak; mindegy továbbá az is, hogy lenne még másfél-két éve bármire. Akármire. Mindegy, mert ha most népszerű a hatalmon lévő párt, akkor most kell választásokat tartani, és punktum! Ki tudja, mi minden történhet még a ciklus végéig? Addig akár el is veszíthetik a népszerűségüket…
A népszerűségüket talán igen, de a választásokat nem! Azt nem engedhetik meg maguknak...
Szerbiában tehát a „most vasárnap” örök…
Szerbia az örök „most vasárnap”-ok országa.
Vucic miniszterelnök tehát meglengette, hogy előre hozott parlamenti választásokat lehetne tartani – már most, április 24-én –, mert egyelőre még jól áll a Szerb Haladó Párt szénája. Nyakán van azonban a rengeteg szigorú reform, amelyet ugyan fejvesztés terhe mellett megígért a mindent hitelező és ezzel a hatalmi struktúrákban a párt helyzetét kórosan bebetonozó Nyugatnak, de amit mégsem vihet véghez presztízsveszteség és jelentős népszerűségcsökkenés nélkül. Most kell tehát választásokat tartani, amíg a felajzott reformerek nem csaptak a lovak közé. Mert most vasárnap még rá szavaznának, a jövő vasárnap azonban már akár az öreg ördögre is, csak ne a Szerb Haladó Párt embere legyen. Csak ne akarjon megreformálni semmit sem!
Nincs még tíz napja sem, hogy Vucic bejelentette: pártja vezetőségétől engedélyt kér a „most vasárnap”-ra összehívott főbizottsági ülésen, hogy kezdeményezze az előre hozott választásokat. Mint mondta, nem dönthet egyedül, ezért konzultálnia kell a munkatársaival, tanácsadóival, minisztereivel és az államfővel is. Hát konzultált jó dolgában.
Csak hát, mint már mondtam is, Szerbiában jelenleg semmi nem indokolja, hogy előre hozott választásokat tartsanak, Vucic 2014 tavaszán kezdte meg jelenlegi mandátumát, már akkor is előre hozottan. Viszont pártjának népszerűsége a legfrissebb felmérések szerint éppen ötven százalék körül mozog, kicsivel, de meggyőző mértékben felette, most kell hát újabb megerősítést kérni, amíg a szavazók meg nem érzik a reformok, a megszorítások hatásait. Mert a megszorítások bevezetése után már nem „most vasárnap” jön. Sőt, a vasárnapok ilyen meghatározásának előtagját jó időre el kell majd felejteni…
Másfelől azonban Vucicnak kiváló alkalom az előre hozott választások kiírása arra is, hogy rendet vágjon szövetségesei között, megfegyelmezze az olykor bizony valóban engedetlenkedő játszótársait. Fenyítés. Rendreutasítás. Hűségesküt tehetnek ugyan, de semmi mást nem várnak el tőlük...
Ebben a helyzetben kezdhetik meg a felkészülést a választásokra a politikai erők az ellenzéki és a kormányoldalon is. Ez pedig igen komolyan érinti a Vajdasági Magyar Szövetséget is, amely Pásztor István vezetésével meglepően közel merészkedett – csak meg ne égesse magát! – ahhoz a Szerb Haladó Párthoz, amelyet a Szerb Radikális Párton belüli széthúzások, érdekellentétek, belső csetepaték, illetve egy pártszakadás után Vojislav Seselj csetnikvajda mellett szocializálódott, önmaguknak a kilencvenes évek délszláv polgárháborúinak véresszájú szószólóiként nevet szerzett politikusok hoztak létre. Azt, hogy Aleksandar Vucic és Tomislav Nikolic államelnök bemagolta az européer szólamokat, és azokat üres frázisokként mondja fel a Brüsszellel folytatott tárgyalásokon az integráció és a közeledés érdekében, s hogy ezt a naiv eurokraták nyelik, mint kacsa a nokedlit, még könnyűszerrel elhiszem. Nem kell ehhez semmiféle megjátszott vagy valódi naivság. Azt azonban, hogy a VMSZ vezetőségében ezt bárki egy pillanatra is komolyan elhiggye – teljességgel valószínűtlennek tartom.
Akárhogy is alakulnak a választási szövetségek, együttműködések, koa-líciók, annyit talán máris biztosra vehetünk, hogy lesznek magyar képviselők az új összetételű parlamentben. Kétséges a számuk. Lehetnek ketten (s az máris többes számért kiált), de akár hatan vagy heten is. Ennél több magyarban reménykedni önáltatásnak vagy naivitásnak tűnik. Azonban minden csak attól függ, hogyan sikerül felkészülniük a magyar pártoknak a választásokra, vagyis képesek-e összehozni bármiféle szövetséget, akármennyire művi vagy alkalmi legyen is az. Mert persze a köztük az elmúlt évek, évtizedek alatt kialakult tűrhetetlenségek igen erősen megkérdőjelezik ezt. Ma még ott tartunk, hogy miközben a VMSZ egyeztetésekre hívja potenciális partnereit, az interneten elindítja a lejáratásukat célzó hecc-, illetve gúnykampányt. Annyi bizonyos, hogy így nem lehet… Semmit. Minden más csak a józan ész függvényében áll, nemcsak most vasárnap, de majd április 24-én is…