Vélemény és vita
Mítosz és valóság
Úgy tűnik, ismét beigazolódott, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb nem csak Európa más tájain, de Magyarországon is összeér
A görög parlament szerdán szavazott az újabb, három évre szóló, nyolcvankét-nyolcvanhat milliárd eurós (körülbelül a teljes magyar államadóssággal megegyező) mentőhitel fejében elfogadandó megszorításokról. A válság 2008 óta tart, és bár a trojka által alkalmazott megszorításpárti politika miatt a gazdaság még inkább összeomlott, mégsem szabad felmenteni a felelősség alól Cipraszék kormányát, amely mindent megtett azért, hogy csődbe vigye Görögországot. A magyar sajtót napok óta belengő értelmezés, miszerint feltörölték a padlót a görög kormánnyal, az elmúlt fél év bizonytalansága után kicsit egyoldalúnak tűnik. Az éremnek van egy másik oldala is, amelyről kevesebb szó esik.
Tagadhatatlan: a költségvetési kiadások lefaragása, az adóemelés, a nyugdíjkorhatár felemelése, és az ország folyamatos nyomás alatt tartása a görögök számára már jól ismert politika. A megszorító hozzáállás visszafogta a gazdaságot, a közös valutaövezetről pedig kiderült, hogy a meglévő szabályozás válságok idején csupán tüneti kezelésre elegendő. Ennek eredményeképpen jutottak el odáig, hogy 2014-ig folyamatosan csökkent a gazdaság teljesítménye, holott – a statisztikák szerint – Görögország volt az az állam, amelyben a legnagyobb kiadáscsökkentések mentek végbe a válsággal küzdő eurózóna tagországai közül. Már-már klisének számít, hogy a Nemzetközi Valutaalap súlyosan alábecsülte azokat a károkat, amelyeket ez a politika okozott a görög gazdaságnak – és ezt az IMF is évekkel ezelőtt elismerte. Mégis, mindezek ellenére további megszorítások várnak a görög háztartásokra a jövőben is. A korrupt kormányok, az Európai Unió és a hitelintézetek mellett van más felelőse is a görögországi történéseknek. Mégpedig Alekszisz Ciprasz és kormánya. Nekik fél év alatt sikerült katasztrófába sodorniuk az országot. Tavaly ugyanis a görög gazdaság teljesítménye bár lassú, de 0,8 százalékos növekedést mutatott, s az elemzők további bővülésre számítottak. A gazdaság ismét csökkenő pályára állt 2014 utolsó negyedévében, és végül a januári parlamenti választásokon a radikális baloldali Sziriza győzött, amely rögtön koalíciót is kötött a szélsőjobboldali Független Görögök Pártjával. Ez volt az a pillanat, amely végleg elszigetelte és Európa szégyenpadjára ültette Görögországot. Ezután a görögöknek minden esélyük elszállt arra, hogy kimásszanak a gödörből.
A múlt heti, hitelmegállapodásról szóló tárgyalásokon a kormánytagoknak nem sikerült jobb feltételeket kiharcolniuk, még a július eleji népszavazást követően sem, amikor a görögök arról döntöttek, hogy nem fogadják el a nemzetközi hitelezők követeléseit. Az intézkedéscsomag támogatottsága ráadásul a kormányzó pártokban sem volt egységes, így például nem volt hajlandó megszavazni az előterjesztést a Sziriza egy sor fontos személyisége sem. Ez nem jelent mást, mint hogy Ciprasz egy olyan csomagot fogadtatott el a parlamentben, amely pártja és a görög választók akaratával szembemegy, és amely ráadásul köszönő viszonyban sincs azokkal az ígéretekkel, amelyekkel fél évvel ezelőtt legitimációt szerzett kormányzásának. A társadalmi támogatottság megőrzése érdekében Ciprasz kétségbeesetten próbálja hárítani a felelősséget az Európai Unió más tagországaira, főként a német pénzügyminiszterre, sikertelenül. A következő napokban kiderül, hogy milyen sors vár a Sziriza-kormányra, de az biztos, hogy a zavargássá fajuló tiltakozássorozat nem jó jel a radikális kormány túlélése szempontjából.
A görög állampolgárok sem felejtették még el, hogy a párt az államadósság újratárgyalásával, ingyenes közlekedéssel, ételjegyekkel, ingyenárammal, azaz széles körű szociális programok megvalósításának ígéretével került hatalomra (miközben a görög átlagfizetés nagyjából hetven százalékkal magasabb, mint nálunk). Azt pedig nekünk, magyar választópolgároknak nem szabad elfelejtenünk, hogy kik voltak azok, akik nem győztek örömködni egy „új, rendszer- és elitellenes” baloldali párt felemelkedését látva.
Januárban az LMP, az Együtt, a PM és a Jobbik is gratulált a pártszövetségnek, mondván, hogy győzelme megmutatja, hogy a rendszerkritikus pártok képesek kiharcolni a nemzeti szuverenitást, képesek megtisztítani az országot a korrupt gazdasági elittől. Azóta bebizonyosodott, hogy az eddigi görög kormányokra jellemző korrupciótól sem sikerült megszabadulni, barátnők, testvérek és unokatestvérek előszeretettel kötnek szerződéseket kormánytagokkal. Emellett történelmi sikereket sem értek el, ha csak a gazdaság fél év alatti lejtmenetre állítását nem tekintjük történelminek.
Azon pedig, hogy a magyar ellenzéki pártok és szellemi holdudvaruk - minden mindegy alapon - miért dicsőítenek és vállalnak közösséget szélsőséges formációkkal, érdemes elgondolkodni. Ahogy azon is, hogy például az általuk képviselt, az alanyi jogon járó alapjövedelemről szóló elképzelésnek milyen hosszú távú hatásai lennének. A PM egyenesen barátainak nevezte a Szirizát, Vona Gábor pedig kilencvenöt százalékos egyezést látott a görög szélsőbaloldali kormánypárt és a Jobbik programja között.
Úgy tűnik, ismét beigazolódott, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb nem csak Európa más tájain, de Magyarországon is összeér.
Tagadhatatlan: a költségvetési kiadások lefaragása, az adóemelés, a nyugdíjkorhatár felemelése, és az ország folyamatos nyomás alatt tartása a görögök számára már jól ismert politika. A megszorító hozzáállás visszafogta a gazdaságot, a közös valutaövezetről pedig kiderült, hogy a meglévő szabályozás válságok idején csupán tüneti kezelésre elegendő. Ennek eredményeképpen jutottak el odáig, hogy 2014-ig folyamatosan csökkent a gazdaság teljesítménye, holott – a statisztikák szerint – Görögország volt az az állam, amelyben a legnagyobb kiadáscsökkentések mentek végbe a válsággal küzdő eurózóna tagországai közül. Már-már klisének számít, hogy a Nemzetközi Valutaalap súlyosan alábecsülte azokat a károkat, amelyeket ez a politika okozott a görög gazdaságnak – és ezt az IMF is évekkel ezelőtt elismerte. Mégis, mindezek ellenére további megszorítások várnak a görög háztartásokra a jövőben is. A korrupt kormányok, az Európai Unió és a hitelintézetek mellett van más felelőse is a görögországi történéseknek. Mégpedig Alekszisz Ciprasz és kormánya. Nekik fél év alatt sikerült katasztrófába sodorniuk az országot. Tavaly ugyanis a görög gazdaság teljesítménye bár lassú, de 0,8 százalékos növekedést mutatott, s az elemzők további bővülésre számítottak. A gazdaság ismét csökkenő pályára állt 2014 utolsó negyedévében, és végül a januári parlamenti választásokon a radikális baloldali Sziriza győzött, amely rögtön koalíciót is kötött a szélsőjobboldali Független Görögök Pártjával. Ez volt az a pillanat, amely végleg elszigetelte és Európa szégyenpadjára ültette Görögországot. Ezután a görögöknek minden esélyük elszállt arra, hogy kimásszanak a gödörből.
A múlt heti, hitelmegállapodásról szóló tárgyalásokon a kormánytagoknak nem sikerült jobb feltételeket kiharcolniuk, még a július eleji népszavazást követően sem, amikor a görögök arról döntöttek, hogy nem fogadják el a nemzetközi hitelezők követeléseit. Az intézkedéscsomag támogatottsága ráadásul a kormányzó pártokban sem volt egységes, így például nem volt hajlandó megszavazni az előterjesztést a Sziriza egy sor fontos személyisége sem. Ez nem jelent mást, mint hogy Ciprasz egy olyan csomagot fogadtatott el a parlamentben, amely pártja és a görög választók akaratával szembemegy, és amely ráadásul köszönő viszonyban sincs azokkal az ígéretekkel, amelyekkel fél évvel ezelőtt legitimációt szerzett kormányzásának. A társadalmi támogatottság megőrzése érdekében Ciprasz kétségbeesetten próbálja hárítani a felelősséget az Európai Unió más tagországaira, főként a német pénzügyminiszterre, sikertelenül. A következő napokban kiderül, hogy milyen sors vár a Sziriza-kormányra, de az biztos, hogy a zavargássá fajuló tiltakozássorozat nem jó jel a radikális kormány túlélése szempontjából.
A görög állampolgárok sem felejtették még el, hogy a párt az államadósság újratárgyalásával, ingyenes közlekedéssel, ételjegyekkel, ingyenárammal, azaz széles körű szociális programok megvalósításának ígéretével került hatalomra (miközben a görög átlagfizetés nagyjából hetven százalékkal magasabb, mint nálunk). Azt pedig nekünk, magyar választópolgároknak nem szabad elfelejtenünk, hogy kik voltak azok, akik nem győztek örömködni egy „új, rendszer- és elitellenes” baloldali párt felemelkedését látva.
Januárban az LMP, az Együtt, a PM és a Jobbik is gratulált a pártszövetségnek, mondván, hogy győzelme megmutatja, hogy a rendszerkritikus pártok képesek kiharcolni a nemzeti szuverenitást, képesek megtisztítani az országot a korrupt gazdasági elittől. Azóta bebizonyosodott, hogy az eddigi görög kormányokra jellemző korrupciótól sem sikerült megszabadulni, barátnők, testvérek és unokatestvérek előszeretettel kötnek szerződéseket kormánytagokkal. Emellett történelmi sikereket sem értek el, ha csak a gazdaság fél év alatti lejtmenetre állítását nem tekintjük történelminek.
Azon pedig, hogy a magyar ellenzéki pártok és szellemi holdudvaruk - minden mindegy alapon - miért dicsőítenek és vállalnak közösséget szélsőséges formációkkal, érdemes elgondolkodni. Ahogy azon is, hogy például az általuk képviselt, az alanyi jogon járó alapjövedelemről szóló elképzelésnek milyen hosszú távú hatásai lennének. A PM egyenesen barátainak nevezte a Szirizát, Vona Gábor pedig kilencvenöt százalékos egyezést látott a görög szélsőbaloldali kormánypárt és a Jobbik programja között.
Úgy tűnik, ismét beigazolódott, hogy a szélsőbal és a szélsőjobb nem csak Európa más tájain, de Magyarországon is összeér.