Elkapott a szemem egy mondatot, és azóta sem száll ki a fejemből. Csöppet sem fontos dolog, de úgy működik, mint amikor kavics kerül a cipőbe és nem hagyja békén a viselőjét, amíg ki nem rázza belőle. Íme, a mondat: „Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy.” Ezt közli az írás a villamosmegálló szélfogó üvegfalán, és ez az üzenet számomra is, mert meg lettem szólítva. Valamilyen trendi divat- meg dizájnkiállításra toborzott nézőközönséget a plakát, rá volt írva nagy lóbetűkkel, hogy „TRENDI”.
No csak, tegeződünk? – tűnődtem el, de nem emiatt vonta magára a figyelmemet a mondat. Hanem ahogyan megtalált. Üzenni akart nekem valamit – ahogy mostanság mondani szokás –, és én észrevettem. Először lepillantottam a cipőmre: éppen a kényelmes, belépős, jó formájú barna cipő van rajtam, amelyiket Tapolcán vettem néhány éve; tiszta bőr felsőrész és talp, a sarkán kemény gumi kopóbetét. Az ilyen cipőt a kutya sem meri levizelni. A nadrágom, amelyiket országosan hordom, jó fazonú klasszikus amerikai farmergátyó, sötét indigó színű, kilencvennyolc százalék gyapot, a maradék két százalék a derékrész belső gumírozására jut, amely megakadályozza a póló vagy az ing kicsúszását. Az ingem történetesen egy rövid ujjú, sivatagi homok színű darab, két felső zsebbel. Mindezek szerint ez vagyok én. Nem is szaporítanám tovább a szót, ennyi is lehetett volna az egész. Csakhogy nem ért véget, mert amikor beértem a közeli Rudas fürdőbe, a pénztárnál kapott blokkra felírtam ezt a mondatot, és amikor kifelé jövet a kezembe került, újra eltűnődtem rajta. Vajon a divat megmutathatná, hogy ki kicsoda a férfi termálgőzfürdőben a kötényben izzadó vendégek közül? Az ott nem divatozás, hanem a fürdőjegy mellé járó, ősidők óta előírásszerű higiéniai viselet.
Vajon honnan veszi a merszet valaki – alighanem egy dupla nullás senki –, hogy ilyen mondatot ellopjon? Nem tudja, hogy a szöveg a Neurotic alternatív rockzenekar és Pajor Tamás klasszis szerzeménye. Persze teljesen ellenkező értelemben; de ha mégis tudja, akkor meg az a baj. Mert most, a plakáton ugyanis azt üzeni meg nyersen a fővárosban (és vidéken) lakóknak, köztük az olvasni-írni tudó polgároknak, a családot nevelő apáknak, anyáknak, humán és műszaki értelmiségieknek, tudósoknak és szakembereknek, az egészségügyben dolgozóknak, művészeknek, élsportolóknak, önkormányzati és parlamenti képviselőknek, hivatásos katonáknak, tűzoltóknak, rendőröknek, pékeknek és a politikusoknak, hogy a DIVAT mutatja meg, kik is ők valójában. A divat, és nem pedig semmi más emberi dolog, feltételes imperatívuszként és kategorikus idiotizmusként. És ez bizony gáz.
Érdekelne, hogy vajon miféle öltözéket visel a szellemdús szerző, hogy abból mi is megtudhatnánk, kicsoda ő. Érdekes infó lenne az is, hogy mennyi zsozsó volt ennek a szellemi munkának a leszámlázott díja vagy zsebbe kapott honoráriuma.
De végül is mindegy – csillapodtam le –, lehet, hogy túl messzire elkalandoztam egy olyan hétköznapi semmiségtől kiindulva, ami szót sem érdemelne. Éppen időjárás-változás volt… Inkább a (sz)aranymondásból következő tanulságokon kellene töprengeni, mintsem böstörögni a butaságon.
Vegyünk például néhány klasszikus ellenpéldát!
Egy Petőfi Sándor nevű, huszonegy éves egykori vándorszínész 1844-ben, akkor már a Pesti Divatlapnak dolgozó költő, Vahot Imre segédszerkesztője, úgynevezett kancamentében (rövid prémes dolmányban), sujtásos szűk nadrágban, sarkantyús kordován csizmában, darutollas túri süveggel a fején, betyárfokossal a kezében, pipázva sétálgatott a pesti Belváros utcáin. A szalonokban járatos, újságolvasó reformhölgyek meg voltak veszve a puszta látványáért – és a költeményeiért.
A korszak „legnagyobb magyar” főura, gróf Széchenyi István divatos körszakállal, aranyszálból sodrott sujtásos mentében, tollforgós huszárcsákóval a fején, karddal az oldalán igyekezett az általa alapított Nemzeti Kaszinóba, s amint végiglépkedett a Váci utcán, az úri dámák sikoltoztak, ugyancsak divatból.
Deák Ferenc ügyvéd, majd jogtudós, Zala megyei képviselő, 1867-től a „Haza bölcse” címmel megtisztelt politikus keveset adott a divatos külsőségekre. Agglegény lévén maga gondoskodott a konzervatív, vidékies ízlésű öltözetéről, rámás csizmát viselt, és szivarozott az akkori divat szerint. Szállodában lakott, apró fatárgyakat faragott ajándékként a ráérő idejében. Ő volt a gyámja, nevelője Vörösmarty Mihály gyermekeinek, ő adta férjhez a tanult, okos Ilonát Széll Kálmán barátjához, a későbbi miniszterelnökhöz. Amikor Deák meghalt, százezrek járultak a ravatalához a Magyar Tudományos Akadémián, és a tisztelgő barátai közt ott volt Erzsébet királyné is.
A maga korában divatos öltözetű férfinak számított Bethlen Gábor fejedelem is az ünnepi kaftánjában és törökös frizurájával.
Kötve hiszem tehát, hogy a felsorolt történelmi és erkölcsi kiválóságok példáján megállna ez az ostoba beszólás, amely szerint a divat mutatná meg, hogy kicsodák ők. Legfeljebb a mennyiség felől nézve, mintsem a minőség kategóriájában, amikor valakiken több százezer forint összértékű cucc virít, megint csak a pesti utcán.
Egyszer, az 1930-as években Kiskunfélegyházán, a cifra tornyos városháza díszes termében arról tárgyaltak a képviselők, hogy magukhoz vonják a környékbeli tanyák ősidők óta fennálló jogait. Az ülésre bejöttek néhányan protestálni a tiszteletet érdemelő, idős gazdák közül is. Amikor pedig a testület végül mégis megszavazta a vitatott törvényt, az egyik szépen öltözött, ősz atyafi felállt a hátsó padról, és azt mondta a csöndben: „Igen tisztelt urak! Azért, mert az én hajam kaszával van vágva, azért fáj, ami fáj.”
Vajon kit képes megmutatni a divat belülről?
No csak, tegeződünk? – tűnődtem el, de nem emiatt vonta magára a figyelmemet a mondat. Hanem ahogyan megtalált. Üzenni akart nekem valamit – ahogy mostanság mondani szokás –, és én észrevettem. Először lepillantottam a cipőmre: éppen a kényelmes, belépős, jó formájú barna cipő van rajtam, amelyiket Tapolcán vettem néhány éve; tiszta bőr felsőrész és talp, a sarkán kemény gumi kopóbetét. Az ilyen cipőt a kutya sem meri levizelni. A nadrágom, amelyiket országosan hordom, jó fazonú klasszikus amerikai farmergátyó, sötét indigó színű, kilencvennyolc százalék gyapot, a maradék két százalék a derékrész belső gumírozására jut, amely megakadályozza a póló vagy az ing kicsúszását. Az ingem történetesen egy rövid ujjú, sivatagi homok színű darab, két felső zsebbel. Mindezek szerint ez vagyok én. Nem is szaporítanám tovább a szót, ennyi is lehetett volna az egész. Csakhogy nem ért véget, mert amikor beértem a közeli Rudas fürdőbe, a pénztárnál kapott blokkra felírtam ezt a mondatot, és amikor kifelé jövet a kezembe került, újra eltűnődtem rajta. Vajon a divat megmutathatná, hogy ki kicsoda a férfi termálgőzfürdőben a kötényben izzadó vendégek közül? Az ott nem divatozás, hanem a fürdőjegy mellé járó, ősidők óta előírásszerű higiéniai viselet.
Vajon honnan veszi a merszet valaki – alighanem egy dupla nullás senki –, hogy ilyen mondatot ellopjon? Nem tudja, hogy a szöveg a Neurotic alternatív rockzenekar és Pajor Tamás klasszis szerzeménye. Persze teljesen ellenkező értelemben; de ha mégis tudja, akkor meg az a baj. Mert most, a plakáton ugyanis azt üzeni meg nyersen a fővárosban (és vidéken) lakóknak, köztük az olvasni-írni tudó polgároknak, a családot nevelő apáknak, anyáknak, humán és műszaki értelmiségieknek, tudósoknak és szakembereknek, az egészségügyben dolgozóknak, művészeknek, élsportolóknak, önkormányzati és parlamenti képviselőknek, hivatásos katonáknak, tűzoltóknak, rendőröknek, pékeknek és a politikusoknak, hogy a DIVAT mutatja meg, kik is ők valójában. A divat, és nem pedig semmi más emberi dolog, feltételes imperatívuszként és kategorikus idiotizmusként. És ez bizony gáz.
Érdekelne, hogy vajon miféle öltözéket visel a szellemdús szerző, hogy abból mi is megtudhatnánk, kicsoda ő. Érdekes infó lenne az is, hogy mennyi zsozsó volt ennek a szellemi munkának a leszámlázott díja vagy zsebbe kapott honoráriuma.
De végül is mindegy – csillapodtam le –, lehet, hogy túl messzire elkalandoztam egy olyan hétköznapi semmiségtől kiindulva, ami szót sem érdemelne. Éppen időjárás-változás volt… Inkább a (sz)aranymondásból következő tanulságokon kellene töprengeni, mintsem böstörögni a butaságon.
Vegyünk például néhány klasszikus ellenpéldát!
Egy Petőfi Sándor nevű, huszonegy éves egykori vándorszínész 1844-ben, akkor már a Pesti Divatlapnak dolgozó költő, Vahot Imre segédszerkesztője, úgynevezett kancamentében (rövid prémes dolmányban), sujtásos szűk nadrágban, sarkantyús kordován csizmában, darutollas túri süveggel a fején, betyárfokossal a kezében, pipázva sétálgatott a pesti Belváros utcáin. A szalonokban járatos, újságolvasó reformhölgyek meg voltak veszve a puszta látványáért – és a költeményeiért.
A korszak „legnagyobb magyar” főura, gróf Széchenyi István divatos körszakállal, aranyszálból sodrott sujtásos mentében, tollforgós huszárcsákóval a fején, karddal az oldalán igyekezett az általa alapított Nemzeti Kaszinóba, s amint végiglépkedett a Váci utcán, az úri dámák sikoltoztak, ugyancsak divatból.
Deák Ferenc ügyvéd, majd jogtudós, Zala megyei képviselő, 1867-től a „Haza bölcse” címmel megtisztelt politikus keveset adott a divatos külsőségekre. Agglegény lévén maga gondoskodott a konzervatív, vidékies ízlésű öltözetéről, rámás csizmát viselt, és szivarozott az akkori divat szerint. Szállodában lakott, apró fatárgyakat faragott ajándékként a ráérő idejében. Ő volt a gyámja, nevelője Vörösmarty Mihály gyermekeinek, ő adta férjhez a tanult, okos Ilonát Széll Kálmán barátjához, a későbbi miniszterelnökhöz. Amikor Deák meghalt, százezrek járultak a ravatalához a Magyar Tudományos Akadémián, és a tisztelgő barátai közt ott volt Erzsébet királyné is.
A maga korában divatos öltözetű férfinak számított Bethlen Gábor fejedelem is az ünnepi kaftánjában és törökös frizurájával.
Kötve hiszem tehát, hogy a felsorolt történelmi és erkölcsi kiválóságok példáján megállna ez az ostoba beszólás, amely szerint a divat mutatná meg, hogy kicsodák ők. Legfeljebb a mennyiség felől nézve, mintsem a minőség kategóriájában, amikor valakiken több százezer forint összértékű cucc virít, megint csak a pesti utcán.
Egyszer, az 1930-as években Kiskunfélegyházán, a cifra tornyos városháza díszes termében arról tárgyaltak a képviselők, hogy magukhoz vonják a környékbeli tanyák ősidők óta fennálló jogait. Az ülésre bejöttek néhányan protestálni a tiszteletet érdemelő, idős gazdák közül is. Amikor pedig a testület végül mégis megszavazta a vitatott törvényt, az egyik szépen öltözött, ősz atyafi felállt a hátsó padról, és azt mondta a csöndben: „Igen tisztelt urak! Azért, mert az én hajam kaszával van vágva, azért fáj, ami fáj.”
Vajon kit képes megmutatni a divat belülről?