Vélemény és vita
Mindent vissza!
Hiszen mi mást mondhatnánk? Mit engedjünk el? Mindegyik a miénk, mindegyiket szeretjük
Úgy adódott, hogy vasúton érkeztem haza a 28. Bálványosi Nyári Szabadegyetemről. Csíkszeredától Szolnokig utaztam a Hargita Expresszel. Tizenhárom óra vonatút, át Magyarországnak egy gúnyhatárral mesterségesen szétválasztott tájain, egy olyan vasútvonalon, amelynek minden méterét mi, magyarok építettük. Egy részét még 1918 előtt, más részét a „kismagyar” világban, 1940 után. Többek között nagyapám adójából is, amit a Kecskemét környéki sovány homokon termett rozs termelt ki.
Egy ilyen utazás különösen alkalmas arra, hogy az ember végiggondolja 20. századi történelmünket, hozzáállását az elszakított országrészekhez. Különösen, ha közben Margittai Gábor Tiltott kastély című könyvét olvassa, amely bemutatja az erdélyi arisztokrácia 1920, majd különösen 1945 utáni vesszőfutását és a mai utódok új honfoglalási kísérleteit.
Sokadik utam volt ez Erdélyben. Az elsőre még 1986 nyarán került sor, amikor az idén a századik életévébe lépett, a Horthy-korszakban nagyszerű pedagógussá képzett nagyanyám kiadta a parancsot édesapámnak: „Irány Erdély! Meg kell mutatni a gyerekeknek, hogy mit vesztettünk.” Akkor ezt még nem értettem pontosan. De mélyen belém vésődött, hogy ott és akkor – Erdélyben 1986-ban – láttam életemben először meglett férfiembert sírni. És tíz nappal később, hazaérkezésünkkor, már pontosan tudtam és éreztem, hogy mire gondolt nagyanyám. Akitől később, már középiskolás koromban – a két Németország egyesülésének és a Szovjetunió széthullásának időszakában –, amikor kamaszként újra és újra Magyarország szétdarabolásának problémáján rágódtam – megkérdeztem, hogy szerinte mi lehet a megoldás erre a problémára. Azt válaszolta: „Én már öreg vagyok. Csak annyit mondhatok, hogy mindent vissza!” Ennek több mint harminc éve. Azóta keresztül-kasul bejártam a Kárpát-medencét, és teszem ezt ma is. Könyvek garmadáját olvastam a témában. Előadásokat hallgattam, történészekkel, politikusokkal, gazdasági szakemberekkel, vagy éppen a határ másik oldalán rekedt magyarokkal cseréltem eszmét. És a problémára én sem, azóta sem találtam más, jobb választ.
Tisztában vagyok a politikai és a geopolitikai realitásokkal. A gazdaságiakkal és a katonaiakkal szintén. Ismerem az etnikai arányokat. Az 1910. évi magyar népszámlálás adatait éppúgy, mint a 2011. évi romániai népszámlálásét. Tudom, hogyan változott a magyarság száma és aránya az elmúlt száz évben Pozsonyban, Kassán, Ungváron, Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Aradon, Szabadkán. A szemem előtt van az egyes elszakított országrészeknek a különböző utódállamok által más-más módon, de minden esetben drasztikusan megváltoztatott képe. Mégsem tudok más választ adni erre a kérdésre. Hiszen mi mást mondhatnánk? Mit engedjünk el? A szétszakított Őrséget? Az Esterházyak Kismartonját? A koronázó, majd később a reformkori országgyűléseknek otthont adó Pozsonyt? A honfoglalás kora óta színmagyar Csallóközt? A komáromi erődöt? A Tátrát? Krasznahorka büszke várát? A Görgey Pálnak fejét vétető fekete várost, Lőcsét? A Szapolyaiak és a Thökölyk Késmárkját? Rákóczi és Márai Kassáját? Zrínyi Ilona Munkácsát? A Vereckei-hágót? A dacosan nem koronázó Ugocsát? Nagykárolyt, ahol Petőfi megismerte Szendrey Júliát? Nagybányát a festőiskolájával? A szilvatermő Szatmárt? Wesselényi Zsibóját? Arany János és Tisza István Biharát? A szecessziós Nagyváradot, a Körös-parti Párizst? Az aradi Golgotát? A majtényi síkot? Világost? Kincses Kolozsvárt, Mátyás király szülővárosát? Kalotaszeg és a Mezőség dombjait, Kós Károly és Wass Albert világát? Szent László-legendáink helyszíneit a kerlési csatamezőtől a Tordai-hasadékig? Marosvásárhelyt, a Székelyföld fővárosát? A Csíksomlyói Szűzanyát? A székely kisvárosokat és udvarházakat? Nyerges-tetőt, a székely hősiesség helyszínét? A Hunyadiak fészkét, Vajdahunyadot? Az erdélyi fejedelmek Gyulafehérvárát? A vízaknai csatában hősi halált halt honvédek testét rejtő sótárnákat? Kosztolányi Szabadkáját?A Tisza menti kisvárosokat Magyarkanizsától Bácsföldvárig, Titelig?A Bácskát és a Bánságot? Az érmelléki, a ménesi, a Küküllő menti, a szerémi borvidéket? A Tiszánk forrásvidékét és torkolatát? A Vágot,a Garamot, a Hernádot, az Ungot,a Latorcát, a Kis- és Nagy-Szamost, a Körösöket, a szinte teljes Marost, az Oltot, a Küküllőket, a Temest, a Bégát, a rendkívüli erőfeszítéssel megépített Duna–Tisza-csatornát (Ferenc-csatornát), a Lajtát?
Olyan ez a kérdés, mint az egyszeri mese címe: Melyiket a kilenc közül? Amikor a gyermektelen gazdag ember felajánlja a sokgyerekes szegénynek, hogy adja neki valamelyik gyerekét, és ő gazdag embert, urat csinál belőle. De melyiket? Hiszen mindegyik az övé, mindegyiket szereti. Igen. Mindegyik a miénk. Mindegyiket szeretjük. A fejünkben és szívünkben él egy Magyarország. Ennek a Magyarországnak a határai a Lajtánál, a Kárpátok gerincén és az Al-Dunánál húzódnak. Ezt az országot látjuk, amikor becsukjuk a szemünket és kimondjuk: Magyarország. Teljesen mindegy, hogy éppen mi a politikai realitás. Most ez. De volt már más is. És hisszük, hogy lesz is.
Egy ilyen utazás különösen alkalmas arra, hogy az ember végiggondolja 20. századi történelmünket, hozzáállását az elszakított országrészekhez. Különösen, ha közben Margittai Gábor Tiltott kastély című könyvét olvassa, amely bemutatja az erdélyi arisztokrácia 1920, majd különösen 1945 utáni vesszőfutását és a mai utódok új honfoglalási kísérleteit.
Sokadik utam volt ez Erdélyben. Az elsőre még 1986 nyarán került sor, amikor az idén a századik életévébe lépett, a Horthy-korszakban nagyszerű pedagógussá képzett nagyanyám kiadta a parancsot édesapámnak: „Irány Erdély! Meg kell mutatni a gyerekeknek, hogy mit vesztettünk.” Akkor ezt még nem értettem pontosan. De mélyen belém vésődött, hogy ott és akkor – Erdélyben 1986-ban – láttam életemben először meglett férfiembert sírni. És tíz nappal később, hazaérkezésünkkor, már pontosan tudtam és éreztem, hogy mire gondolt nagyanyám. Akitől később, már középiskolás koromban – a két Németország egyesülésének és a Szovjetunió széthullásának időszakában –, amikor kamaszként újra és újra Magyarország szétdarabolásának problémáján rágódtam – megkérdeztem, hogy szerinte mi lehet a megoldás erre a problémára. Azt válaszolta: „Én már öreg vagyok. Csak annyit mondhatok, hogy mindent vissza!” Ennek több mint harminc éve. Azóta keresztül-kasul bejártam a Kárpát-medencét, és teszem ezt ma is. Könyvek garmadáját olvastam a témában. Előadásokat hallgattam, történészekkel, politikusokkal, gazdasági szakemberekkel, vagy éppen a határ másik oldalán rekedt magyarokkal cseréltem eszmét. És a problémára én sem, azóta sem találtam más, jobb választ.
Tisztában vagyok a politikai és a geopolitikai realitásokkal. A gazdaságiakkal és a katonaiakkal szintén. Ismerem az etnikai arányokat. Az 1910. évi magyar népszámlálás adatait éppúgy, mint a 2011. évi romániai népszámlálásét. Tudom, hogyan változott a magyarság száma és aránya az elmúlt száz évben Pozsonyban, Kassán, Ungváron, Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Aradon, Szabadkán. A szemem előtt van az egyes elszakított országrészeknek a különböző utódállamok által más-más módon, de minden esetben drasztikusan megváltoztatott képe. Mégsem tudok más választ adni erre a kérdésre. Hiszen mi mást mondhatnánk? Mit engedjünk el? A szétszakított Őrséget? Az Esterházyak Kismartonját? A koronázó, majd később a reformkori országgyűléseknek otthont adó Pozsonyt? A honfoglalás kora óta színmagyar Csallóközt? A komáromi erődöt? A Tátrát? Krasznahorka büszke várát? A Görgey Pálnak fejét vétető fekete várost, Lőcsét? A Szapolyaiak és a Thökölyk Késmárkját? Rákóczi és Márai Kassáját? Zrínyi Ilona Munkácsát? A Vereckei-hágót? A dacosan nem koronázó Ugocsát? Nagykárolyt, ahol Petőfi megismerte Szendrey Júliát? Nagybányát a festőiskolájával? A szilvatermő Szatmárt? Wesselényi Zsibóját? Arany János és Tisza István Biharát? A szecessziós Nagyváradot, a Körös-parti Párizst? Az aradi Golgotát? A majtényi síkot? Világost? Kincses Kolozsvárt, Mátyás király szülővárosát? Kalotaszeg és a Mezőség dombjait, Kós Károly és Wass Albert világát? Szent László-legendáink helyszíneit a kerlési csatamezőtől a Tordai-hasadékig? Marosvásárhelyt, a Székelyföld fővárosát? A Csíksomlyói Szűzanyát? A székely kisvárosokat és udvarházakat? Nyerges-tetőt, a székely hősiesség helyszínét? A Hunyadiak fészkét, Vajdahunyadot? Az erdélyi fejedelmek Gyulafehérvárát? A vízaknai csatában hősi halált halt honvédek testét rejtő sótárnákat? Kosztolányi Szabadkáját?A Tisza menti kisvárosokat Magyarkanizsától Bácsföldvárig, Titelig?A Bácskát és a Bánságot? Az érmelléki, a ménesi, a Küküllő menti, a szerémi borvidéket? A Tiszánk forrásvidékét és torkolatát? A Vágot,a Garamot, a Hernádot, az Ungot,a Latorcát, a Kis- és Nagy-Szamost, a Körösöket, a szinte teljes Marost, az Oltot, a Küküllőket, a Temest, a Bégát, a rendkívüli erőfeszítéssel megépített Duna–Tisza-csatornát (Ferenc-csatornát), a Lajtát?
Olyan ez a kérdés, mint az egyszeri mese címe: Melyiket a kilenc közül? Amikor a gyermektelen gazdag ember felajánlja a sokgyerekes szegénynek, hogy adja neki valamelyik gyerekét, és ő gazdag embert, urat csinál belőle. De melyiket? Hiszen mindegyik az övé, mindegyiket szereti. Igen. Mindegyik a miénk. Mindegyiket szeretjük. A fejünkben és szívünkben él egy Magyarország. Ennek a Magyarországnak a határai a Lajtánál, a Kárpátok gerincén és az Al-Dunánál húzódnak. Ezt az országot látjuk, amikor becsukjuk a szemünket és kimondjuk: Magyarország. Teljesen mindegy, hogy éppen mi a politikai realitás. Most ez. De volt már más is. És hisszük, hogy lesz is.