Mindent felőrlő háború

A névvel és rendfokozattal megnevezetteknek dukál valamilyen érdemrend a bátor helytállásért, de nem kaphatott kitüntetést valamennyi frontharcos. Sok harci eseményt és példamutató leleményt ismerhet meg, aki hallgatja a műsort reggelente früstök után, napközben délebéd előtt, délután uzsonna és vacsora között. Száz éve ilyenkor már a kétötödénél tartott az 1914. július 30-án kitört Nagy Háború. Akkor sasszárnyakon szállt az idő az egymást érő, addig sosem látott-hallott, naponként új és új történésekkel, izgalmakkal.

Az eseményekről csakis az írott sajtóból értesülhetett a világháborúba keveredett országok írástudó népe, a katonai cenzúra egyre szigorúbb ellenőrzésével. A törvény szigorúan büntette a rémhírterjesztőket, pletykálkodókat és a pacifistákat; az állam főbenjáró ítélettel torolta meg a kémkedést, hazaárulást. Élesen megmutatta a hadakozó nemzetek közötti történelmi és kulturális különbségeket a civil társadalmak fejlettsége, érettsége, csakúgy, mint a hivatalos tájékoztatás minősége az oroszországi és szerbiai lövészárkok írástudatlan, a kelet-közép-európai nemzetek félfeudális, valamint a fejlett Nyugat polgári osztályainak tükrében.

Vessünk egy pillantást a magyar háborús hátország mindennapos „harcaira”, az egyre súlyosbodó általános nyomorra! Száz évvel ezelőtt, február 9-én közzétette a kormány 508/1916. számú rendeletét „a 10 mázsán felüli cukorkészletek kötelező állami felvásárlás céljára történő zárolásáról”. Csoda, hogy tíz mázsáig meghagyták a kvótát, csak ezért maradhatott valamennyi édesítőszer-fejadag a keserű időkben, amit azután cukorjeggyel lehetett megvásárolni hosszú sorállás után. (Hát ha még tudták volna akkor, hogy a kristálycukorból remek robbanóanyag is készíthető!) A hír már nem kavarta fel a köznyugalmat, hiszen már egy éve (1915. februártól) megkezdődött az alapvető élelem – búza, kukorica, rozs és burgonyaliszt – rendeleti úton történő, rendszeres megfelezése, árának emelése.

Akkor májusban a fővárosi tanácsra osztotta ki a lisztutalvány bevezetését a Tisza-kormány, egyben tíz százalékkal megemelve a kenyérliszt árát, a fejadagot hetenként és személyenként húsz dekagrammban állapították meg. Az eleinte hisztérikus felvásárlás láttán a kormány 1915. június 16-i rendeletével „állami igénybevétel céljából” zárolta az egész évi gabonatermést, majd bevezette a „hústalan napokat” hetente két alkalommal. November 15-én megjelent a tejjegy, december 28-án a kenyérjegy egész Magyarországon, így ért véget az esztendő.

Egyre-másra híre kelt vidéken, majd Budapesten is, hogy egyes élelmiszer- és takarmány-kereskedők, feldolgozóüzem-tulajdonosok és hadi szállítók visszatartják, raktárba rejtik a terményeket, mert az áremelésekre spekulálnak, miközben dúskálnak a pénzben és mindenféle javakban. E hírek, és a később kitudódott tények majd’ mindenütt megerősítést nyertek a világháború végén, súlyos és szinte máig maradandó kettészakadást idézve elő a magyar társadalom munkából, alkotásból élő és élősdi osztályai között.

Az ellenséges Antant-szövetség országainak emberi, anyagi és fegyverzeti tartalékai 1915 végén még nem hatottak közvetlenül az erőviszonyokra, hiszen a központi hatalmak is rendelkeztek annyi élő erővel és munícióval az elkövetkező összecsapásokra, hogy kedvező eséllyel folytathassák az európai háborút – derül ki Galántai József Az első világháború című könyvéből (1980). Mindkét térfélen döntést hozó küzdelemre számítottak, a győzelemhez vélt szükséges erőt ki is tudták állítani; mégis a Nyugat felé billent a mérleg nyelve, az 1916-os harcokban elveszített ember- és hadianyag közötti különbség miatt. A Monarchia és Németország európai ellenségeinek győzelemvágyát főleg az fokozta, hogy a hátuk mögött már ott lihegett az Egyesült Államok felfűtött ipara, azon belül a hadiipara, amellyel Washington akarta benyalintani a győzelmi torta habját. No meg az európai piacokat.

Száz esztendeje, 1916. januárban az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadseregében felemelték az addigi ötven évről ötvenötre a hadkötelezettség korhatárát. Bécs és Berlin egyaránt tisztában volt az ellenség túlnyomó létszámbeli erejével: a nyugati fronton védekezők száma megközelítette a három és fél millió főt, amíg a központi hatalmak részéről Németország „csak” két és fél milliós hadsereget bírt bevetni francia és belga földön, a Monarchia alig egymilliós sereget tartott fenn a keleti fronton (1,76 millió orosszal szemben), és további öt–hétszázezer katonát a balkáni és az észak-itáliai hadszíntereken. A létszámbeli különbségeket egy időre kompenzálta a németek fejlett technikája és fegyelmezettsége, a magyarok jól kiképzett katonáinak és szervezett alakulatainak önfeláldozó részgyőzelmei, miközben az osztrák főhadiszállás döntései bajt bajra halmoztak, a hibás parancsok pedig egyre többe kerültek magyar emberéletekben és anyagiakban.

Az egymással harcoló felek erőfölénye eldőlt az atlanti országok javára az 1916-os esztendő végén. Az Antant-szövetség addigra már 14,5 millió katonát tartott fegyverben kiképzés és utánpótlás alatt, a központi hatalmak 9,5 millió főt. Az első világháború csúcsidőszakában Európában, Ázsiá-ban és Afrikában közel száz ország állt hadban/szövetségben egymással, még ausztrál és új-zélandi katonák is harcoltak az angolok oldalán. És ekkor még néma csönd volt arról a különös torpedótámadásról, amely 1915. május 7-én elsüllyesztette a Lusitania nevű brit luxusgőzöst, több mint ezer embert juttatva hullámsírba. És amire, úgymond válaszként 1917. április 6-án (két év elteltével!) az Egyesült Államok hadba lépett Németország ellen. Ezzel az erőfölénnyel szemben már csak veszíteni lehetett a világháborúban, ami meg is történt velünk, magyarokkal 1918-ban, majd 1920-ban és végül 1945-ben. Keleten a helyzet változatlan.