Vélemény és vita
Micsoda idők
Istenem, Istenem! Micsoda időket élünk? – áll elém jószerivel már mindennap a szomszéd, én meg csak adom a hülyét.
Igen, igen, szomszéd úr, igaza van, ezek tényleg micsoda idők, és arról már nem is próbálom meggyőzni, hogy az idők mindig micsodák voltak.
Na, jó, mondjuk a boldog békeidők esetleg másként boldogíthatták a gyanútlan polgárt, mint manapság az RTL Klub némely szappanoperája, de a kor jaját-baját csak az tudja, aki maga is utasa és nem kormányosa az egyre szaporábban szaladó időnek.
A hülye időnek.
Mert hát van némi valóságismerete a szomszédnak, hiszen mégiscsak hülye idő az, amikor Kölnben szilveszterkor migránsok „hazai” nőket kergetnek, és nem akad férfi, aki meg merné védeni asszonyát. Na, nem puszta pofonfélelemből. Nem. Inkább attól tartva, hogy milyen idegengyűlölő, rasszista baromnak mondja majd ki a független, igazmondó sajtó. Vagy éppenséggel a szomszédja, aki tisztára olyan lehet, mint az enyém, csak talán kevésbé megértő.
Mert az enyém bizony nem csupán a szépnek mondott idegenre van ráhangolódva, hanem arra is, aki ezeket a derék, politikailag korrekt, más kultúrából érkezett mindennapi hősöket megregulázza. Csak bele a pofájukba, egyenest a pofájukba, szomszéd úr, én meg csak foghatom a fejem, amíg a nyolcadikra felcipel bennünket a lift. Igaz, ő, mármint a szomszéd úr a hatodikon lakik, de jön velem meló után, este tízkor is. Ott vár a postaládáknál, mintha éppen kutyasétáltatásból érkezne. De hát a kutyája egy ideje már odafent, jócskán a tizedik emelet fölött kergeti az égi macskákat, meg hát rémisztgeti az égi lakókat, a szomszéd úr meg mégsem mondhatja, hogy éppen a pórázt levegőzteti vacsora után. Csak a pofájukba, oszt agyisten, jóccakát - ismételgeti sietve, mint aki fél, hogy elfogy fölöttünk az emelet, mielőtt kibonthatná az igazság több árnyalatát. Mert ugye, ottan volt az a pap. Az a római, dehogy római, mit nem beszélek, szomszéd úr. Az a nyolcvanöt éves. Az a roueni. Ugye most jól mondom. Mise közben, kérem, mise közben. Micsoda időket élünk, micsoda időket! Meg hát ottan van az olimpia is. A frász töri ki az embert, hogy ottan is mikor robbantgatnak, pedig hát a brazil ember az nem robbantgatós fajta. Lopni lop, nem mondom, de nem lövöldöz, nem az a szakmája.
Már ott állunk az ajtónk előtt, behívni mégsem hívhatom éjszaka, a családom nyakára, és egy idő után úgy ülünk a lépcsőn a nyolcadik meg a kilencedik között, mintha oda lennénk bejelentve. Magyaráznám, hogy ugyan, szomszéd úr, drága, mégse általánosítsunk itten, mégse egy Flórián téri panelben hirdessünk ítéletet az olimpia ürügyén a brazilokról. Mert nézze csak meg. Ottan vannak a ruszkik, mindig is ügyeskedtek az olimpiával. Hol olyan számítást találtak ki, amellyel kimutatták, hogy hét arany- és tizenkét bronzérmük meg száztíz hatodik helyezésük miért ér többet, mint az ötvenkét amerikai arany. Vagy az az öttusázó, az az Onyiscsenko, olyan szerkezetet fabrikált a tőrre, amely akkor is találatot jelzett, ha gazdája éppen a következő asszóra várt. Most, ugye, doppingoltak. Mégpedig kimondták róluk, hogy államilag, mint egykoron az NDK. Ki is akarták kollektíve zárni az orosz csapatot, de a világ ráébredt, hogy kollektív bűnösség nem létezik.
Micsoda idők, csóváljuk kollektíve a fejünket, bár igyekszem elmagyarázni, hogy akkor is micsoda idők voltak, amikor billió pengőt kóstált egy pakli gyufa, majd előbb a németek, aztán az oroszok hajtották táborokba az embereket, téeszbe verték az ingadozót, olimpiát bojkottáltunk, megtévedt kommunisták temették újra angyallá lett társaikat. De az ember akkor is ment, csinálta a dolgát, átbotorkált az életen. És némelyikünk a micsoda idők közben is ember maradt.
S amint a szomszéd elköszön, ballag lefele a hatodikra, mintha azt dörmögné, micsoda idők, micsoda idők. Azt már csak rozsdásodó fülem teszi hozzá: Micsoda emberek, micsoda emberek!
Na, jó, mondjuk a boldog békeidők esetleg másként boldogíthatták a gyanútlan polgárt, mint manapság az RTL Klub némely szappanoperája, de a kor jaját-baját csak az tudja, aki maga is utasa és nem kormányosa az egyre szaporábban szaladó időnek.
A hülye időnek.
Mert hát van némi valóságismerete a szomszédnak, hiszen mégiscsak hülye idő az, amikor Kölnben szilveszterkor migránsok „hazai” nőket kergetnek, és nem akad férfi, aki meg merné védeni asszonyát. Na, nem puszta pofonfélelemből. Nem. Inkább attól tartva, hogy milyen idegengyűlölő, rasszista baromnak mondja majd ki a független, igazmondó sajtó. Vagy éppenséggel a szomszédja, aki tisztára olyan lehet, mint az enyém, csak talán kevésbé megértő.
Mert az enyém bizony nem csupán a szépnek mondott idegenre van ráhangolódva, hanem arra is, aki ezeket a derék, politikailag korrekt, más kultúrából érkezett mindennapi hősöket megregulázza. Csak bele a pofájukba, egyenest a pofájukba, szomszéd úr, én meg csak foghatom a fejem, amíg a nyolcadikra felcipel bennünket a lift. Igaz, ő, mármint a szomszéd úr a hatodikon lakik, de jön velem meló után, este tízkor is. Ott vár a postaládáknál, mintha éppen kutyasétáltatásból érkezne. De hát a kutyája egy ideje már odafent, jócskán a tizedik emelet fölött kergeti az égi macskákat, meg hát rémisztgeti az égi lakókat, a szomszéd úr meg mégsem mondhatja, hogy éppen a pórázt levegőzteti vacsora után. Csak a pofájukba, oszt agyisten, jóccakát - ismételgeti sietve, mint aki fél, hogy elfogy fölöttünk az emelet, mielőtt kibonthatná az igazság több árnyalatát. Mert ugye, ottan volt az a pap. Az a római, dehogy római, mit nem beszélek, szomszéd úr. Az a nyolcvanöt éves. Az a roueni. Ugye most jól mondom. Mise közben, kérem, mise közben. Micsoda időket élünk, micsoda időket! Meg hát ottan van az olimpia is. A frász töri ki az embert, hogy ottan is mikor robbantgatnak, pedig hát a brazil ember az nem robbantgatós fajta. Lopni lop, nem mondom, de nem lövöldöz, nem az a szakmája.
Már ott állunk az ajtónk előtt, behívni mégsem hívhatom éjszaka, a családom nyakára, és egy idő után úgy ülünk a lépcsőn a nyolcadik meg a kilencedik között, mintha oda lennénk bejelentve. Magyaráznám, hogy ugyan, szomszéd úr, drága, mégse általánosítsunk itten, mégse egy Flórián téri panelben hirdessünk ítéletet az olimpia ürügyén a brazilokról. Mert nézze csak meg. Ottan vannak a ruszkik, mindig is ügyeskedtek az olimpiával. Hol olyan számítást találtak ki, amellyel kimutatták, hogy hét arany- és tizenkét bronzérmük meg száztíz hatodik helyezésük miért ér többet, mint az ötvenkét amerikai arany. Vagy az az öttusázó, az az Onyiscsenko, olyan szerkezetet fabrikált a tőrre, amely akkor is találatot jelzett, ha gazdája éppen a következő asszóra várt. Most, ugye, doppingoltak. Mégpedig kimondták róluk, hogy államilag, mint egykoron az NDK. Ki is akarták kollektíve zárni az orosz csapatot, de a világ ráébredt, hogy kollektív bűnösség nem létezik.
Micsoda idők, csóváljuk kollektíve a fejünket, bár igyekszem elmagyarázni, hogy akkor is micsoda idők voltak, amikor billió pengőt kóstált egy pakli gyufa, majd előbb a németek, aztán az oroszok hajtották táborokba az embereket, téeszbe verték az ingadozót, olimpiát bojkottáltunk, megtévedt kommunisták temették újra angyallá lett társaikat. De az ember akkor is ment, csinálta a dolgát, átbotorkált az életen. És némelyikünk a micsoda idők közben is ember maradt.
S amint a szomszéd elköszön, ballag lefele a hatodikra, mintha azt dörmögné, micsoda idők, micsoda idők. Azt már csak rozsdásodó fülem teszi hozzá: Micsoda emberek, micsoda emberek!