Apám az újságok nagybetűs címeivel kezdte el a tanításomat, remélve, hogy velem fog majd felolvastatni, amíg ő pihen a kerti nyugágyban munka után. Jól számított, a többi gyerek még postairónnal, mártogatós tollal szántotta a füzetpapírt az iskolában, amikor én már az Egri csillagok hőseivel ismerkedtem otthon. Igaz, hogy októberi születésű gyerekként késtem egy évet a suliból.
Jóval későbbre datálódik a könyvekhez kapcsolódó, máig időszerű történetem. Tizenegy éves, anyaszomorító kölyök voltam, apám szerint gengszterjelölt. De eljött 1963 karácsonya, és a fenyőfa alatt heverő ajándékok között megláttam az addigi legvastagabb, legfájinabb könyvemet. Közel egy kilót nyomott, kemény fedele volt és színes védőborítója, rajta pompás színes képpel. Világjáró királyfi volt a könyv címe (most is az), angol, ír, skót, walesi, cornwalli, izlandi, holland és belga mesék gyűjteménye.
Volt benne olvasnivaló elegendő a téli szünet végéig. Újra találkozhattam Robin Hooddal az angol mesék közt (egy évvel előbb jelent meg az első magyar nyelvű história), az írek az Óriásölő Margaretről és a Villámszóró kardról írtak, a skótok a világ első dudásáról és Arthur király legendás kincséről. Jó és gonosz tündérekről, komisz törpékről szóltak a walesi és cornwalli legendák, az izlandiak fura dolgokat mondtak ostoba asszonyokról és buta férjekről. Sokáig tartana mindet elsorolni.
A belgák és hollandok meséit szerettem legjobban. Olvashattam a Bolygó hollandiról, hős lovagokról és dolgos óriásokról, a Legényről, aki a Mississippi partjáig ment feleségért. A legmélyebb hatást mégis egy hollandiai (pontosabban: frízlandi) történet gyakorolta rám.
Stavoren asszonya a címe, 16. századi legendát mesél el: a gazdag kikötőváros dúskál a tengeri kalmárkodásból befolyó javakban, polgárai pénzt pénzre halmoznak, ezüsttel, arannyal díszítik a házaikat. Közülük is a leggazdagabb egy fiatal özvegy úrnő, aki magához hívatja a kapitányát: hozza el neki a világ legdrágább kincsét! Az öreg hajós útnak indul pénzzel megrakodva, sokfelé talál sokféle csodás javakat, de nem gondolja, hogy azok lennének a legértékesebb dolgok a világon. Végül, amikor a danzigi kikötőben meglátja a legszebb, legfinomabb kenyérbúzát, avval tölti meg a hajót, és viszi haza.
A gőgös asszony hisztériás rohamot kap, amikor meglátja az árut. Hiába magyarázza neki a bölcs kapitány, hogy a búzából készült kenyér a legnagyobb kincs, megparancsolja dühében, hogy borítsák be a búzát a kikötő vizébe. A dölyfös polgárok kikacagják a kapitányt, és ünneplik az asszonyt, aki megvédte a város tekintélyét. Hiába inti őket szerénységre egy ismeretlen koldus, megjósolva, hogy előbb-utóbb ők is koldusbotra jutnak, a dacos asszony válaszul az összes hajóját egyszerre küldi ki a tengerre újabb árukért. A kétkedők szeme előtt lehúzza ujjáról kincset érő gyűrűjét, és a vízbe hajítja: – Előbb kerül vissza a tengerből a gyűrű, mint hogy a koldusnak legyen igaza!
Egy nemsokára kifogott hal belsejéből azonban előkerül a gyűrű, majd a szörnyű vihar elpusztítja az egész flottát. Az asszony tönkremegy, a kikötő bejáratát eltorlaszolja a meddő búza, örökre véget ér a város jóléte. Stavoren ma ezerlelkes település, homokpaddal elzárva a tengertől.
Ősz fejjel is ez a história jut eszembe, amikor „örök érvényű” dolgokról hallok fecsegni.
A könyv színes borítóját és a többi illusztrációt a kitűnő Kass János grafikusművész készítette. Imádtam a színes képeket (még öregen is), közülük is azt bírtam legjobban, amelyiken páncélos-sisakos lovagot vontat hajón egy fehér hattyú. Ez annyira tetszett, hogy a kontúrjait indigóval átmásoltam fehér papírra, kiszínezni. Így amikor 1991-ben újra megpillantottam egy kis antikváriumban, egyből ráismertem a keményceruza-nyomról.
Rég került máshová a könyv otthonról – nem az én hibámból. Ilyesféle eset előfordulása, szerintem, olyan ritka, mint a stavoreni asszony gyűrűjéé. Akkor tizenegy éves fiamnak ajándékoztam a könyvet, most is tőle kértem el az elfeledett adatokat, interneten.