Még ötven év?

Egyáltalán: mikor érjük be a nyugat-európai életszínvonalat? Íme, ez a két, nagyon is praktikus kérdés is bekerült a hazai közgazdasági diskurzusba – újfent.

Egyébként helyesen, mert a konvergencia, vagyis a felzárkózás célja lényegében az, hogy feltörekvő országként – rengeteg áldozatot vállalva – egyszer csak ausztriai nívón éljünk. Halkan jegyzem meg: lényegében ezért (is) váltottunk rendszert.

Mert szép dolog, hogy szavazhatunk négyévente, és mára kiépültek az európai jellegű intézményeink – az önkormányzatoktól az Országgyűlésig, a különböző érdekképviseletektől, jogi fórumoktól az Alkotmánybíróságig, ráadásul tagjai vagyunk a NATO-nak és az Európai Uniónak is, ezekről korábban csak álmodhattunk –, viszont mindenki azt szeretné, hogy a „havi fix” lehetőleg ne fogyjon el a hó elején. Azaz: meg lehessen belőle élni, esetleg félretenni, egy kicsit abból befektetni, színházba járni, nyaralni, bevásárolni. De nem pusztán módosabbá válni, hanem ápoltabbnak, fittebbnek és sokkal kiegyensúlyozottabbnak is lenni. Távlatilag pedig: polgári módon élni.

Ugyanakkor a fenti kérdésekre adott közgazdasági válaszok első pillantásra lehangolók. Hazai szakértők szerint csak akkor vihetünk haza ugyanannyit, mint az osztrákok, ha magasabb lesz a teljesítményünk, és a GKI Gazdaságkutató előrejelzése alapján 2075-re érnénk el az euróövezet akkori, egy főre jutó GDP-átlagát. Tegyük azért hozzá: az excel táblázatokban modellezett prognózisnak „nincs lelke”, matematikai számítás. Mellesleg: a képletben benne van gazdaságunk bővülési képessége, azon belül is például az eltékozolt egy évtized. És ki lát előre ilyen bizonytalan helyzetben?

Viszont a tények makacs dolgok: az elmúlt huszonöt-huszonhat évben felzárkózás tekintetében, ha legalábbis az egy főre jutó GDP-t, azaz az ország éves gazdasági teljesítményéből visszaosztott mutatót vesszük alapul, nagyjából húsz százalékot tudtunk fejlődni, így az unió átlagához képest jelenleg több mint hatvan százalékon állunk. Igaza lehet annak is, aki szerint sokkal inkább a vállalati, háztartási és állami vagyon nagyságát kellene alapul venni, mert a gazdasági teljesítmény jelentős részét hazánkban a multik termelik, a nyereség pedig az anyacégnél marad, nem „nálunk”.

De mi is az az euróövezeti, egy főre jutó GDP-átlag, amelyhez képest nekünk még negyven százalékot kellene ledolgoznunk? Egyfelől helyesebb, ha nyugat-európai értéket nézünk, másfelől meg ez is relatív, mert ez gyakorlatilag az olasz életszínvonal.

De nyugalom, gondoljunk csak arra, hogy mi volt itt a szocializmusban! Ahhoz képest ugyanis a változás elképesztően nagy, és ne engedjük, hogy megkérdőjeleződjön a lényeg: a piacgazdaságnak és a parlamenti demokráciának nincs alternatívája.

Még ha komoly érvanyag sorakoztatható is fel amellett, hogy szemünket miért is vessük az osztrákokra – Ausztria a közvetlen nyugati szomszédunk, és régi történelmi partnerünk –, nincs szükség elmélyült lényeglátásra ahhoz, hogy tudjuk: a Lajtán túli köztársaság a világ hetedik legtehetősebb országa.

Ráadásul dolgos-szorgos az ottani, „átlagos néplélek”: a ránk jellemző irigykedés és örökös tépelődés helyett inkább küzdjünk azért, hogy településeink s azokon belül is a köztereink, az utcáink, az ingatlanjaink nézzenek ki úgy, mint Nickelsdorf, az első falu Hegyeshalom után.

Egyébként pedig kár mindig sírni: sok minden történt 1989 óta, miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy a Kádár-korszak öröksége nyomasztóbb, mint azt korábban gondoltuk, és a politikai hidegháború árt a gazdaságnak.

Félrevezető volt tehát korábban azt propagálni, hogy elég a kapitalizmus alapjait lerakni, az ugyanis magától nem működik. Ahogy csak az uniós pénzekre támaszkodva sem lendülünk fel. S hazardírozás azt állítani, hogy néhány évre vagyunk a jóléttől, mert a magyar átlagfizetés alacsony, és a belső fogyasztás a kispénzűek keresetétől nem lendül fel.

Magyarország – a korábban átvészelt évtizedekhez képest – jó úton van, csak a pesszimista szemléletünk gátolja, hogy így lássuk.

Félreértés ne essék: rendbe tett költségvetéssel és pár százalékos gazdasági növekedéssel is csak lépésről lépésre – de legalább – fejlődhetünk. Ami olyan lassú lesz, hogy észre sem vesszük.

Mert nem is akarjuk.