Márványkönnyek

Mint egy felcsukló, vissza-visszatérő zokogás, és még a szél is csak piszkálta a vitatkozó feleket, mintha egyenesen buzdítaná őket a civakodásra. De az ember csak ment, ment konokul, kitartóan, leszegett fejjel, mint aki annak van tudatában, hogy a világ igazságát cipeli időtől görbére vasalt hátán. A pálinka mellett némi dac is dolgozott benne, hogy Korom Miska megmutatja. Meg ő. És aztán azon merengett, már ha a tócsagázolás merengeni engedte, hogy olyan igazi karácsonyi történet lehetne az övé, amilyeneket a gyerekei könyvéből a rég álomba merült időkben kiolvasott. Jézuskával, öregemberrel, angyalokkal meg faluszéli házikóval. És persze hóval, hóval meg hóval, de havat emberfia messze környéken nem látott.

Még hogy ő, Korom Miska, még hogy ő nem tudja eltartani magát! Igaz, egyedül maradt, mint a szomszéd falu tornya, amelyet most ő is magára hagyott a nagy esti vándorlásban. Már a harang bizalmas szava sem gurult utána. A gyerekek pedig rég messze repültek, az egyik Kanadában, a másik Norvégiában tagadta meg az itt élned, halnod kell parancsát. Az asszony meg még messzebb ment a nyáron, olyan messze, ahonnan még senki nem jött vissza. Világ szégyenére sem a lánya, sem a fia nem volt itt az anyja temetésén, igaz, a hőség miatt sebtiben temették, de mégis. A végtisztesség az végtisztesség, az mindenkinek jár, hát még egy ilyen anyának.

Ő meg maradt magának. Se kutyája, se macskája, még egy árva egere sincs, csak a szomszédban a sógornője a családjával, de hát azok... Azokkal már régen, apósa halála után összekaptak az osztozkodáson. Telekben, szántóban, házban, mindenben könnyen megegyeztek. Csak az a készlet, úgy mondják, mejszeni, az okozott máig sem csituló vihart. Még az anyós kapta az esküvőjére a városból, a nagyságos asszonytól, akinél szolgált. Huszonnégy személyes. Hogy megfelezzék, tizenkettőt visz ez, tizenkettőt amaz, meg sem fordult a fejükben. Az olyan eretnek gondolat lett volna, mint templomban a káromkodás.

Huszonnégy személyes, mutogatták is mindenkinek. Mejszeni. Hogy hol rakták le Meissent, nem is sejtették, de kit érdekelt. Csak hogy mutogatni lehessen. Az fel sem merült, hogy abból enni is lehet. Nem. Az csak ott állt a vitrinben, mint egy szentkép, jószerivel még megérinteni sem lehetett. Éveken át őrködött, hogy a két gyerek álma a hites férjről, illetve feleségről el ne illanhasson.

Hát most a pacalra ázott Korom Miska előnyomakodó fejjel, hittől dagadva hasította az esőt, megmutatván, hogy lám, ő egyedül is boldogul. Nem szorul ő senki ember kenyerére, keservesen vidám évei mellett halat, pulykát, kacsát, káposztát és kalácsot cipelt, és egyszer csak azt látta, hogy a házához ért. De mintha ez mégsem az ő háza lenne, ütött belé a kétkedés, mert az eső spanyolfala mögött akár fény szaladgálna. No nem kövér, optimista fény, csak olyan csenevész, mint amikor valaki cigarettára gyújt, és egy ideig még bámulja a virgonc lángot. De bizony ez fény, fény, győzködte magát, s már-már azt hitte, lidércek incselkednek vele, ami köztudottan illetlen gonoszság szent karácsony ünnepén.

Ment hát azért hátulról, a kert felől érkezett, és csak betaszította a kaput. Már a tornácnál járt, és csak azt látta, hogy egy sovány gyertyaszál birkózik a goromba idővel, s olyannyira erőlködik, hogy a könnye csordul belé. Az alátétnek használt, hagymamintás tányéron meg az éjszaka és barátja, a szél márvánnyá dermesztette a könnycseppeket.