Manipulált világ

Könnyű kézzel ellopta a suhanc, az éretlen ember a titkot az égiektől. Ellopta, és azóta is játszik vele, nem tud betelni a naponta megújuló csodák gyönyörével. Naiv önhittségében elhitte, hogy otthonosan berendezkedett, örök időkre övé a világ, pedig még nem is főbérlő, sokkal inkább csupán fegyelmezetlen, megbízhatatlan ágyrajáró a Földön. S még ezeregy cáfolat ellenére is úgy tudja ma is, hogy legyőzheti a legyőzhetetlent, a természetet, és előbb-utóbb tenyerében tartja a világmindenséget.

Pedig dehogy. Nap mint nap jönnek az egyre keményebb figyelmeztetések, hogy a természet makacs, nem hagyja magát, annyi esélyünk van a legyőzésére, mint egykoron a haladó, élenjáró szovjet tudománynak a folyók megfordítására. Mi meg olvassuk a híreket, nézzük a híradókat szörnyű vízoszlopokról, hóhegyekről, aszályról, belvízről, pusztulásról, a mindennapok lassú ellehetetlenüléséről. Úgy látszik, eljátszottuk a becsületünket, a természet nem hisz már sem meséinknek, sem imáinknak, egyszerűen fogta magát, és összetépte az emberrel kötött szerződését.

A ma ijesztő kishíre, a holnap valósága. A BBC például azt jelentette – a World Resources Institutra hivatkozva –, hogy a klímaváltozás és a túlnépesedés miatt a következő tizenöt évben háromszorosára emelkedhet az árvíz által veszélyeztetett emberek száma. Semmiség. Ki figyel oda? Majd legfeljebb küldünk segélyt, kekszet, konzervet meg bébitápszert juttatunk el a bajbajutottaknak, s még a lelkünk is megtisztul, hogy egy-egy telefonhívással kétszázötven forintnyi alamizsnát lökünk a menekülő szerencsétlenek lyukas kalapjába. Holnapra elfelejtjük az egészet, már csak azért is, mert újabbnál újabb jóslatok jönnek, s legfeljebb akkor kapkodunk, amikor a jövendölések egyike-másika valóban beteljesedik. Akkor megijedünk, meg persze lármázunk és rohangászunk, igyekszünk megoldást találni, csakhogy amit egyszer elbarmoltunk, azt többnyire már soha nem lehet visszacsinálni. Márai szerint a hirosimai atomvillanás láttán Prométheusz reszketni kezdett, nem mert a jövőbe nézni, mert a tűz, amelyet ellopott az égből, vakította a szemét. Hát mi is szégyenlősen takargatjuk a szemünket a szigorú természet-tanítóbácsi előtt, nem akarjuk látni, hogy mit csináltunk.

Most készül éppen új, szabad kereskedelmi szerződésre Európa, sokak szerint végleg eladja a lelkünket az ördögnek. Hát, nem tudom. Mindenesetre nagyon sokszor kiderült már a történelem folyamán, hogy amit az égiek ajándékának hittünk, az a pokolra vetett bennünket. Tudós emberek azt mondják, az Egyesült Államokkal kötött alkuval mindenki jól jár, emelkedik napjaink szent tehene, a mindenható GDP, új munkahelyek várják majd a munkára kész kezeket, csökken a szegények és persze az éhezők száma.
Na, ez az. Az éhezők. Amikor a genetika tényleg káprázatos felfedezésekre jutott, veszélyei helyett mindenki az éhezők számának csökkenését hajtogatta a génmanipulált növények áldásaként. Nem tudni, hogy tényleg kevesebb lett-e a nincstelen, hála a GMO-nak, de a világ egyik fele még mindig éhezik. Ugyanakkor félő, hogy amit ajándéknak hittünk, az elveszejt bennünket. Egyszerűen azért, mert nem tudjuk, hogy – a tudomány nem kis dicsőségére – nem születnek-e szívbeteg, göthös gyerekek a manipuláció áldásaként, nem lesz-e nyolc füle és hátul az orra az új nemzedéknek. Igaz, akkor majd kitalálunk valami balzsamot, csodaszert fülcsökkentésre és orrfordításra, mert hát a fejlődés, a tudomány megállíthatatlan.

Igen, tényleg megállíthatatlan. Mi meg ráadásul folytonos fejlődésre s vele folyamatos elégedetlenségre és boldogtalanságra vagyunk ítélve. Ha nincs fejlődés, nincs élet. Ugyanakkor talán nem ártana kicsit lassítani – bár aki lemarad, az kimarad –, okosabban haladni, sok mindent megfontolni, mielőtt renitensként belepiszkálunk, belepiszkolunk a természet gépezetébe, örök rendjébe. Meglehet, erre manapság, a mikrocsodák világában aligha jut idő, kapzsiságunk, önhittségünk, türelmetlenségünk, a percperspektíva permanens profitkényszere és örök emberi butaságunk nem engedi, hogy mielőtt lépnénk, alaposan megvizsgáljuk, hova rakjuk a lábunkat, hova tesszük az eszünket.

De ha mégis, ha mégis sikerül egyszer legyőznünk a természetet, akkor vége, mindennek befellegzett. Akkor valóban itt a világvége.