Magyarok, magyarok...

Ha csökkentik a gázárat, rögvest akadnak, akik kimutatják: ez csak a gazdagoknak kedvez, a szegényeknek meg annyi… És még a közműszolgáltatónak is vége, mehet kalapozni a Kossuth térre, mert ennyiért ki a fene hozza be nekünk a gázt vagy a távfűtést. Arról nem is beszélve, hogy az éhségmenet monotóniáját megtörendő, a pezsgőfürdőben kimondatott, hogy ettől csak a jacuzzis paloták lakóinak lesz könnyebb az amúgy sem megterhelő életük.

Aztán a gyerekéhezés. Hiába születnek új jogszabályok, hiába építik bele a költségvetési törvénybe, hogy mennyire sovány családi kassza után jár ingyenkoszt – de talán még kvártély is – a gyereknek, azonnal megszólalnak azok, akik korábban mindent mindenkitől elvettek – vagy megpróbáltak elvenni –, hogy ezt bizony nem így kellene csinálni. Halnak éhen a gyerekek, pedig ebből a pénzből – most történetesen a lakásépítés huszonhétről öt százalékra csökkenő áfájából – gyerekparadicsom lehetne az ország, nem is beszélve a nagy, klasszikus példálózgatásról, az inkubátorok lendvaiildikós imponáló számáról. És ha történetesen túl sok gyerek kap ingyenebédet – és történetesen nem a Klapka-népkonyhán –, akkor meg az a baj, hogy nem sül ki annak a kormánynak a szeme, amelyik fizetés helyett ételsegélyt ad az embernek és gyerekének.

Szóval átok ez. Magyar átok. És akkor még nem is beszéltünk a két sztárpanaszról, az olimpiarendezés délibábjáról és a stadiongombáról. Igen, igen, gombaként bújnak elő szinte a semmiből – vagy legfeljebb a régiek helyén – az újabbnál újabb stadionok, holott… Holott itt változatos ellenérvek nőnek ki – szintén gombaként – a magyar átok talajából, egészen az inkubátorszindrómáig. Nem, nem az a baj, hogy megkérdezik, kell-e nekünk ennyi stadion, sokkal inkább a hivatkozás és a stílus irritáló. No meg az is, hogy akik milliárdokat szórtak a levegőbe és egymás zsebébe például a nem létező kormányzati negyed liberáliskék álmára, most a nagyon is épülő, így aztán tényleg szembeötlő, bár nem szemet szúró stadionoknak mennek neki. Ugyanazok tüntetnek – bőszebben, mint a Majdan hőssé tévesztett szerencsétlenjei –, akik csak Budapesten több mint százhúsz futballpályát szöktettek meg, lényegítettek át benzinkúttá, lakóparkká meg plázává, szigorúan magánzsebre.

Pedig ezek a stadionok nagyon is létezők – mi az, hogy –, ráadásul még huszonegyedik századiak. Ezek a stadionok velünk maradnak, bennünket szolgálnak, meg a gyerekeinket és unokáinkat. Egy stadiont vagy cirkálót legfeljebb a Rejtő-regényekben és a mára megvénült privatizációs időkben lehetett, lehet ellopni. Lehet persze, hogyne lehetne nézőszámra hivatkozni, meg arra, hogy hova mennyiért épüljön egy-egy magyar futballistalábon forgó csodapalota, de gondoljunk csak bele, némelyik pályán nemrég még szinte lavórban mosakodtak a játékosok és a bírók. Sőt – és már annak is úgy harminc éve – az MTK stadionjában koncentrációs táborban játszódó filmet forgattak. Nálunk találtak olyan helyszínt a filmesek, ahol a legkönnyebb és legolcsóbb megidézni a vészidőket. Igen, egy magyar futballstadionban.

És hát itt van az aktuális sláger, amelyet többen fújnak, mint ahány suszterinas a vén időkben a Sneider Fánit: az olimpiarendezés. Igen, olimpiát rendezni álom, olimpiát rendezni felelősség, olimpiát rendezni maga a csoda. Pedig hihetetlenül nehéz. Ezt talán éppen azok tudják a legkevésbé, akik pitiáner módon kötekednek normális vita helyett. Bár az agyonhivatkozott Agenda 2020 tényleg enyhít valamicskét a nehézségeken – szétteríthető a rendezés, több város kaphat részfeladatokat, kisebb a gond a létesítmények utóhasznosításával –, de így is iszonyúan nehéz logisztikai feladat, és iszonyúan sok pénzbe kerül. Hogy aztán mi térül meg, és mi nem, azt lehet modellezni, és lehet rajta vitatkozni. Higgadtan, okosan, nem forró fejjel. Érvekkel. Bölcs, tisztességes érvekkel, és nem inkubátorfilozófiával. Nem előhozva az egészségügyi dolgozók bérét, a tanári fizetéseket, a földárverést meg a kórházak állapotát. És hát a legújabb MSZP-székház nyűgéről nem is beszélve. Nem. Itt is kell javítani, ott is kell alakítani, de lehetőleg nem egymás terhére, mindannyiunk kárára.

És miután mindenki megszólalt, és meg is hallgattuk egymást – felelősen és értőn –, dönteni. Lehetőleg megfontoltan.

Szó se róla, ez természetesen korántsem jelenti azt, hogy a döntés majd mindenkinek tetszik. Már csak azért sem, mert az emberek ilyenek is, meg olyanok is. Hát még akkor, ha elsősorban magyarok.