Magyar vándor

Amíg a 2014-es évet Európa második növekedési bajnokaként zártuk – csak az ír gazdaság körözött le bennünket –, addig a nem is olyan régi, 2009-es esztendőt a korai kilencvenes évek zsugorodási számával könyvelhettük. Pedig – ha emlékeink nem csalnak – 2009-ben aligha volt újból rendszer­változás, sőt masszívan benne voltunk (s vagyunk) az EU-ban, a NATO-ban, az OECD-ben, valamint a hitelminősítőknél is befektetésre ajánlott kategóriában tündököltünk.

Ezzel szemben bő két évtizede, a rendszerváltoztató folyamat elején, a nagy visszaeséskor, hazánk még nem volt a nyugati, említett szervezetek védőernyője alatt, és csak baráti biztatást kaptunk az európai uniós tagság türelmes kivárásához.

Kétségtelen, hogy a világgazdasági válság 2008-ban és 2009-ben mindenkit leterített, ám közel sem hasonló mértékben. Amennyiben hazánk egy jobb gazdasági összképet tudott volna felmutatni – mint például a lengyelek, akik az általános recesszió éveiben is gyarapodtak (!) –, aligha esett volna vissza teljesítményünk mintegy hét százalékkal.

Kísért azonban a múlt – 2009 után jöttek a szűk esztendők, s csak a 2013-as évre, de inkább 2014-ben térhetett magához a „magyar vándor”. Bár sokan csak legyintenek a kormányzati és jegybanki keresletélénkítő programokra, lévén a mainstream, vagyis a hivatalos és fősodratú közgazdász-társadalom elitje nem a József nádor- és Szabadság téren székel, a költségvetési konszolidáció, a pénzügyi rendteremtés után, az egyensúlyi állapotnak is köszönhetően dinamikusan fejlődik a magyar gazdaság.

Olyannyira, hogy a válságból történő kilábalás egyértelmű bizonyítéka pont az, hogy a komoly visszaesés után a magyar gazdaság végre növekedési pályára állt, külső sérülékenysége – ami azért fontos, mert alapvetően exportból élünk, és a nemzetközi tőke finanszírozása kiemelt tényező – pedig jelentősen mérséklődött.

Jóllehet a három százalék körüli tavalyi növekedés, valamint az idei évre jósolt 2,5 százalékos bővülés nem ér fel egy lórúgással, a makroszámok, a fiskális és monetáris – előbbiért a kormány, utóbbiért a Magyar Nemzeti Bank felel – pálya elismerésre méltó. Mi több, kikezdhetetlen.

Ugyanis a tartósan három százalék körüli gazdasági növekedés, vagy éppen az 1,35 százalékos jegybanki alapkamat pár éve még az álom kategóriájába tartozott volna, jelenleg pedig a valóság. Csakúgy mint az olcsó hitelek vagy az állami dotálással megvalósított programok.

Eközben persze a túloldalról folyamatosan azt hallhatjuk, hogy minden, ami jó, az uniós forrásoknak tulajdonítható, versenyképességünk romokban, a nagy ellátó rendszereket érintő reformok pedig elmaradtak. Amit pedig a kormány és a jegybank művel, „szakmailag” értékelhetetlen, mondhatni: smafu.

Csakhogy van itt néhány apróság: Magyarország ellen 2004-től, uniós csatlakozása óta kilenc évig túlzott költségvetési deficit miatt uniós eljárás volt folyamatban, amely alól a jobboldali kormányzás alatt kerültünk ki. Azóta stabilan alacsony az államháztartási hiány, zsugorodott az adósságráta, eltűnt az „évtizedes rém”, az infláció, s 2010 óta több mint félmillióval nőtt a foglalkoztatottak száma. A gazdaság pedig fehéredik: elfogadom, hogy nem magától, de hát ezért vannak az állami intézkedések.

A makroszámok és a mögöttük lévő rendszer azonban bonyolult. Úgyhogy elfogadom azt is, hogy az átlagembert a folyó fizetési mérleg állapota, vagy éppen a külkereskedelmi mérleg többlete aligha foglalkoztatja. Sokkal inkább az, hogy a fővárosi Blaha Lujza téren – alkalmanként – ezrek állnak sorba élelemért, mert „akkora” a mélyszegénység. Replikázhatnék persze azzal, hogy eközben novembertől az összes budapesti plázára ki lehetne szögezni a „telt ház” táblát, vagy éppen azzal is, nincs hely sem a fővárosi, sem pedig a vidéki welness-szállodákban, de nem fogok.

Sokkal inkább annak örülök, hogy ha nő a gazdaság, akkor több lesz a jövedelem is, amelyből többet lehet majd visszaosztani.

Ehhez azonban közép távon nagyobb kilengésre lesz majd szükség.

Természetesen pozitív tartományban.