Maffia Itália – 1978-2018

Negyven éve játszódott le Itáliában és egy sor nyugat-európai országban, hogy a polgárok biztonsága hosszan tartó, történelmi mélypontra süllyedt.

Már 1968-ban – amikor megtörtént a Varsói Szerződés katonai beavatkozása Csehszlovákiában – Németországon és Franciaországon keresztül átsöpört a politikai indíttatású köztéri terror. Jó időre befellegzett a békés és nyugodt polgári életnek és a vidám jólétnek Nyugat-Berlintől Párizsig, Rómától Madridig, a boldogtalan Belfasttól a szerencsétlen Baszkföldig. 1968-ban még csak éledeztek az úgynevezett politikai Vörös Brigádok, amelyek tagjai jó dolgukban a szifiliszes és tömeggyilkos Lenin, a mindig mosdatlan, ápolatlan Marx, a kegyetlen Fidel Castro és munkatársa, Che Guevara arcképeivel díszített transzparensekkel, vörös lobogókkal tüntettek a tisztes polgárvárosok terein, történelmi utcáin.
A magát politikainak vélt, mondott söpredék alkalomszerűen tört-zúzott, gyújtogatott, nekirontott a rendőrségi kordonoknak és a vízágyúknak. Az egyetlen mentálhigiénés cselekedetük az időnként előforduló tisztálkodás volt.

A ’68-as hullám átcsapott az NSZK-n át Olaszországba, ahol a maoista-ultrabalos köntösbe bújt utcai terrorizmus és a politikai maffia kéz a kézben járt. A Vörös Brigádok (Brigate Rosse) alapítói Renato Curcio és egyetemista élettársa, majd a későbbi felesége, Margherita Cagol, valamint munkanélküli értelmiségi fiatalok voltak. Vonzotta őket a néhány latin-amerikai országban működő, valódi városi gerillák – a montonerók – mozgalma, példája. A vezérkarba bekerült egy igazi gerilla is, az egykori papnövendék Silvano Girotto, akit társai a Hasfelmetsző Testvérként tiszteltek.

Curcio apa nélkül nőtt fel, szegényes körülmények között. Előbb a neofasiszták felé hajlott, utána a katolikus ifjak csoportjához csapódott. Érdeklődést mutatott a szocialisták működése iránt is. Szociológiát tanult a tridenti egyetemen, ahol a ’68-as zavargások idején forradalmárnak és partizánparancsnoknak adta ki magát. A Brigádok lesz a csírája a proletariátus felnövekvő élcsapatának, hogy irányítsa a rendszer ellen harcolni kész forradalmi erőket – vélte a „filozófus” Curcio. A nagy szavak ideológiai káoszt és beteges feltűnési viszketegséget takartak, mígnem bizonyításként 1972 tavaszán elrabolták Maccharinit, a milánói SIT Siemens cég igazgatóját. Curcio a váltságdíjak fejében emberrablásokkal üzletelt, merényleteket szervezett állami tisztviselők ellen.

Az olasz terroristák közé tartozott egy német nő, Heide Ruth Pesch, akivel kapcsolatot tartottak az NSZK-ban tevékenykedő „munkatársaiakkal”. Viszonzásul az Európa-szerte hírhedt Baader–Meinhof bűnözői csoport tagjai támogatták Curcio hálózatát. Jellemző volt, hogy az olasz hírszerző szolgálat (SISDE) semmilyen konkrét információval nem rendelkezett a külföldi profi terroristákkal szemben. A Hasfelmetszőt azonban jobban motiválhatta a pénz, mint a politika, ezért 1974 őszén elárulta az olasz titkosszolgálatnak, hogy hol és hogyan érhetik tetten Curciót.

Simán lezajlott az akció, ami válságot okozott a Vörös Brigádokban. Az is gyanús volt, hogy fél évvel később egy Milánó környéki börtönből a felesége, akit Mara álnéven ismertek, kiszabadította, és külföldre szöktette az urát. A fegyverüzletben működtek tovább, azonban egy rossz döntésükkel elrabolták a milliomos bortermelő Vittoria Ganciát, hogy feltöltsék vele a Brigádok pénztárát. Ez lett az utolsó közös kalandjuk. És a legnagyobb hibájuk: a lövöldözésben meghalt Margherita. Curciót 1976-ban egy razzián elkapták a milánói lakásában. Attól kezdve rácsok mögött élte a hátralevő életét.

A politikából kisebb, a bűnözésből nagyobb darabot kiharapó maffiózó 1978 tavaszán a börtönújságból tudhatta meg, hogy Aldo Morót, a többszöri miniszterelnököt a nyílt utcán elrabolták. Moro tragédiája március 16-án kezdődött, máig is ismeretlen kálváriája ötvennégy nap múltán ért véget egy elhagyott autóban. Ez akkoriban nem volt ugyan szokatlan: 1976-ban negyvenhét, a következő évben hetvenhat emberrablást tartottak számon a hatóságok; ugyanekkor a terrorista merénylők gyilkosságainak száma kétszázhetvenhatra emelkedett.

Abban az évben nem volt forradalmi helyzet Itáliában, mégis gigantikus méretű razziát és ellenőrzést hajtottak végre abban a városnegyedben, ahol Aldo Morót utoljára élve látták. Másfél hónapi nyomozás végén egy telefonbejelentés révén találták meg az áldozatot, egy idegen autó csomagtartójába begyömöszölve. A terroristák jól ismerték a politikus szokásait és napirendjét, négy testőrét a helyszínen azonnal lelőtték, Morót az egyik autóból a másikba hurcolták át, majd elszáguldottak vele. Minden épen maradt nyom és jel szerint a Brigate Rosse műve volt a precíz gyilkosság, amelynek vezérkara Párizsból és Monte Carlóból irányította az akciót. Állítólag. Mértékadó becslések szerint abban az időben a Brigádok ereje mindössze hétszáz kiképzett terroristából állt, híveik és rokonszenvezőik száma azonban elérhette a tízezret is. A legnagyobb erejű bombát 1980. augusztus 2-án robbantották fel Bologna turistákkal és helyi utasokkal zsúfolt főpályaudvarán.

A csarnok nagy része beomlott, több mint nyolcvan ember veszítette életét, több százan megsebesültek.
Mindez rég történt. Nincs szándékunk zaklatni a Tisztelt Olvasót a horrorhistóriával, de azt súgja valami a fülemnek, hogy nagy változások küszöbére érkeztünk. Ha csak az Európába történő parttalan bevándorlásról beszélünk –amely „bizniszt” a Földközi-tengeri „unokamaffia” irányítja! –, rövid időn belül megismétlődhet a történelem.

A Nyugat széthúz: a franciák és a spanyolok úzóval köszöntik a derék fekete bevándorlókat, a briteknél már telt ház van, az osztrákok, németek, belgák is kezdenek ébredezni a Csipkerózsika-álmukból. Jobb későn, mint soha.

P. S.: A politikai Európai Unió a minap történt emlékezetes jeleneteket látván a tévében, látványosan betöltötte a hivatását. Túlélte önmagát.

Ezután másféle idők, nagy változások történnek. Sajnos, olyan sok kilúgozott agyú, bizonytalan egzisztenciájú, fanatikus szemléletű, alattomos ember bolyong már most is országunkban, hogy mindent meg kell tenni a biztonságunkért!