Lazítás vagy megszorítás?

Vagyis hiába ígéri azt a kormány, hogy egyik terület sem kap kevesebbet jövőre mint az idén, sőt inkább többet ad majd állambácsi, ha a büdzsé tervéből súlyos elvonások kandikálnak ki. Ráadásul itt van még a nagyszabású bürokráciacsökkentés is, amely szerint durván megfelezné a kormány a közigazgatásban dolgozók létszámát, és ha hiszik, ha nem: ezúttal a közhasznú munkavégzést sem járatnák csúcsra.

Ember legyen a talpán, aki most kiigazodik!
Lazítás vagy megszorítás? Ez itt a nagy kérdés!

Javaslom, maradjunk a tényeknél: az uniós intézményeknek most elküldött magyar konvergenciaprogram erre az esztendőre 1,9 százalékos, jövőre 2,4 százalékos, majd 2018-ra – a választások évére (!) - 1,8 százalékos deficitet tartalmaz. Akárhogyan is, de nem festenek rosszul ezek a számok. Az Európai Unió szabályrendszere ugyanis a bruttó hazai termék (GDP), vagyis az éves gazdasági teljesítmény három százalékában határozza meg a tolerált hiány mértéket. Márpedig az elmúlt években a magyar egyenleg „hozta” ezt a szintet.

Drukkolnánk mi a „nullás” költségvetésnek is, csakhogy a teljesen egyensúlyban lévő büdzsé Magyarországon ritka, mint a fehér holló. Nullás büdzsén azt értjük, hogy az államháztartás bevételi és kiadási oldala megegyezik, ehhez azonban az kellene, hogy a kormány számolja fel a hiányt. Ez matematikailag össze is jöhetne – egy kis adóemeléssel és az állami kiadások további visszafogásával.
Tartsuk azonban fejben az alábbiakat: az állami szektoron belül az oktatás- és egészségügy helyzetére rengeteget kell áldozni, és olyan területeket is fel kell hozni, amelyekre nemzetközi elkötelezettséget vállaltunk, ilyen például a honvédelem felfejlesztése a NATO-előírások szerint. Ha utóbbiakra a növekedés éveiben nem költünk, akkor mikor?

Még egyszer mondom: a nullás költségvetés nagyon szép teljesítmény, és felettébb jó, ha erről szól a nagypolitikai diskurzus, mintsem arról, hogy miért tartott hatályban eljárást ellenünk Brüsszel kilenc éven keresztül. Megsúgom: a háromszázalékos limit tartós túllövése miatt.

Az egyensúlyi állapotnak ára is van: fékezi a gazdasági növekedést, azaz állami beruházásoktól, fejlesztésektől von el forrásokat. Cirka ezermilliárd forintot.

Ami pedig a mögöttünk hagyott utat „kikövezte”: egyfelől a magyar gazdaságban nem következett be a számos szakértő és ellenzéki pártképviselő által korábban vizionált összeomlás sem a pénzügyi, sem a foglalkoztatási, sem a termelési-kiviteli területen. Nem vonult ki sem a működő tőke, sem a pénzügyi befektetők köre. Jelentősen csökkent azonban az adósságráta, és a 2010-ben többek által komolytalannak vélt egymillió munkahely programja időarányosan nagyon is teljesült, hiszen csaknem hétszázezer új állás jött létre. Mielőtt rákérdeznének: ennek kétharmada a közmunkán kívül.

Közvetlen gazdasági bajaink nincsenek. Lehetnek viszont, ha nem költünk többet kutatás-fejlesztésre és oktatásra. Egyébiránt egy ország közpénzügyeinek fenntarthatóságát ma már nem a költségvetési hiány, hanem az ország adósságának GDP-hez viszonyított aránya jelzi. Miközben ezek a mutatók az Egyesült Államoktól Japánon keresztül Angliáig nőttek, nem is kevéssé, addig a magyar adósságráta csökkent. Ez azt jelenti, hogy a mai helyzet nem hasonlít az elmúlt évtizedekhez, amikor a külső adósság „menedzselése” kényszerpályára vitte az egész gazdaságpolitikát.

Közben óriási - hitelességi – tartalék az is, hogy hazánk kint maradt a finanszírozási piacon. Megszűnt a nemzetközi színvonalat sokszorosan meghaladó kamatszint, és az árstabilitás is kialakult – gyakorlatilag nincs infláció. Mindez pedig nem pusztán az állam, hanem a vállalkozások és a háztartások számára is kiszámíthatóbb környezetet jelent.

Úgy tűnik, a kormány számára a lényeg a fenntartható növekedés, miután a jegybankok – globális értelemben - kifogyni látszanak a tűzerőből. De a fiskális politika talán segíthet – ha lesz némi gyeplőlazítás, az nem cél, sokkal inkább eszköz.

Lazítás vagy megszorítás? A számok tükrében maradjunk annyiban: költségvetés – kis hiánnyal.