Megtisztelni azokat, akik NEM!-et mondtak a rettenetes kamatos-kamatos kamatok újabb, további, végtelenségig tartó visszafizetésére. Megilleti a tisztelgés azokat a honfitársaikat is, akik IGEN!-nel feleltek a népnek feltett, politikai fekete-fehér, igen-nem kérdésre. Egyikük sem kérte, nem ők vették fel, nem ők költötték el a kölcsön kapott temérdek pénzt. Az utóbbiak sem azért szavaztak így, mintha egyetértenének a kialakult helyzettel – és okozóival –, de még mindig hisznek valamilyen méltányos megoldásban, csodában. Bennük is van pátosz – hisz’ görögök: ők a remény rabjai. Még bíznak, reménykednek abban a csodában, ami még soha nem történt meg, amióta uzsorakölcsön létezik a világon (legfeljebb a színházi irodalomban).
Margalits Ede múlt század elején szerkesztett Szólások és közmondások gyűjteményében találhatók az alábbi példamondatok: – Ki vagyonánál többel adós, semmije sincs. Fülig adós. Lelkével is adós, az is az ördögé. Adós fizess, beteg nyögj! Boldog/elég gazdag, ki másnak nem adós. A régi adósság annyira felmegy, hogy végre el sem éred (Ballagi Mór, 1850). Hamar növekszik az uzsora (Kis-Viczay Péter, 1713). És így tovább.
Az 1920-as évek elején, a világháborús és a trianoni veszteségek, a Károlyi- és a Kun Béla-kormány fosztogatása és rombolása, a kirótt jóvátételek és tilalmak következtében a megbénult Magyarország kölcsön felvételére kényszerült. A Bethlen-kormány által 1924-ben felvett amerikai dollárhitel tőke- és kamattartozásának utolsó centjeit 2013-ban fizette vissza a magyar állam. Ritka szép adósságtörténetnek számít ez, egyedül a németek hasonló példája állítható mellé, akik már 2010-re befejezték az első világháborús penitenciájuk végtörlesztését. A mi hazánknál maradva: az 1970-es évek olaj-, energia-, cserekereskedelmi arány- és devizahiány-válságának következtében 1982-re újra pengeélen táncolt az államadósság. Kádár János és marionett miniszterei, valamint Fekete János MNB-elnök a helyzet kényszerére (?) hivatkozva vett fel a Világbanktól első ízben háromszázmillió dollár hitelt. Ez akkor nagy pénznek számított, a később még több ízben ránk tukmált amerikai dollár, német márka, sőt japán jen kölcsönök összege azonban, a kamatos kamatokkal együtt a rendszerváltozás idejére már elérte a tízmilliárd dollárt. „Mindebből visszafizettünk húszmilliárdot, és maradt még harmincmilliárd adósság” – közölték fanyarul az új, szabadon választott kormányok pénzügyi szakértői, írták az újságírók.
Nem viccnek szánták, és hogy ebből a folytatólagosan törlesztett hitelből még hogyan lett 2010-re az éves magyar nemzeti össztermék (GDP) hetvennyolc százalékát súroló államadósság, legfeljebb a híres bűvész, Rodolfo mondhatná meg, ha ma is élne: „Csak a kezemet nézzék!” – mondta volt, szemközt a közönséggel. A pénzintézetek tárgyalói, a munkatársak trükkös mutatványai azonban sosem nyilvánosak.
Az uzsorakamatos kölcsönszerződés, ha nem is ősidők óta, de régtől fogva ismert. Sokak által olvasott, szélsőségesen durva példája a William Shakespeare által megírt drámai történet a velencei kalmár és az átmeneti pénzzavarban levő fiatal nemes „ördöggel kötött alkujáról”, amelynek záloga fél font hús volt, késedelmes törlesztés esetén kivágandó a vakmerő és magabiztos ifiúr szívéből. A darab szerzője sem gondolta komolyan a netán horrorba fajuló históriát – véli Szerb Antal A világirodalom történetében –, kulturált körökben azonban szerte a világban többen ismerik a merkantilista Shylock nevét, mint a Szentivánéji álom szereplőit.
Nem is túl messzire keveredtünk a 16. századi Velencéből a görög nemzet több mint zajos fellázadásáig az uzsorakamat ellen. Nagyon nagy pénz súlyáról, ez idő szerint 3,5 milliárd, valamint további 1,6 milliárd euró haladéktalan, nyilván kamatos visszafizetéséről van szó. A többiről nem tudhatunk, csak annyit, hogy marad még bőven adósság. A mostani követeléshez képest már alig cincog valamicske aprópénz a Görög Nemzeti Bank kamráiban. Sajnos, szegény görögöknek nincsenek olyan „hájtek” bankjegynyomtató gépsorai, mint az amerikaiaknak, és amelyeken annyi szupervízjeles, lézerrel ellenőrizhető – eredeti! – zöldhasú bankót nyomnak, amennyire csak kereslet mutatkozik Dél-Amerikától Afrikán át Afganisztánig és a Fülöp-szigetekig.
Van egy másik, igencsak kínos összehasonlítási alap a görögök és egy sor újabb keletű kultúrállam között. Amikor ugyanis a mai, gazdag Svédország, Hollandia, Luxemburg, Svájc, Finnország, Norvégia meg Ausztria még csak gleccserekben, vadkecskékben, fagyökerekben és halzsírban bővelkedett – az Egyesült Államokról nem is szólva –, a görög tudósoknak száz méter hosszú, oszlopsoros, emeletes tudományos akadémiájuk volt Athénban, most is ott láthatók a kortárs mesterek alkotta reneszánsz márványszobraik. Netán ezeket a kincseket szeretnék majd zálogba csapni az eurózóna országai, és a nemzetközi pénzintézetek? Például a pár éve csúful bebukott New York-i hitelbankok?
Ne viccelődjünk más baján! A görög szabadságszerető nép, régi híres hősei nagy áldozatokat hoztak az elmúlt századokban, hogy egyszer (újra) önálló államuk legyen. És lett, tehát aligha fogják éppen ők veszni hagyni a múltjukat, a kultúrájukat, a kedvenc szigeteiket, olajfáikat és szőlőtőkéiket, a kenyérsütő kemencéiket, csak azért, mert néhány tucat korrupt görög politikus és bankember honfitársuk olyan szemét szerződést írt alá a „trojkával”, ami főleg őnekik hozott hasznot. Most pedig a nép fizesse vissza, kamatostól? Ugyan már.
„Ma minden másképpen van”— írta a spanyol José Ortega y Gasset 1929-ben A tömegek lázadása című munkájában. „Az átlagembernek határozott ideái vannak mindenről, ami történik és történnie kell a világon. Ezért veszítette el a figyelemre való készségét. Minek figyelnie, ha már mindent, ami történhetik, már tud? Nincs értelme a figyelésnek, hanem ellenkezőleg, az ítélkezés, a véleményalkotás, a döntés szokás. Nem vethet fel a nyilvános élet olyan kérdést, amibe ő süketen és vakon, mint amilyen, bele ne avatkoznék, kinyilvánítva a maga véleményét.” Valóban, a 20. században tömeggé masszásodott ember, és hasonlóképpen a társadalom, könnyűszerrel megoszthatóvá, becsaphatóvá, az orránál fogva vezethetővé lett. Azonban nem mindenki, és nem mindenhol egyformán történt,
történik ez.
Vannak tanultabb, eszesebb, bátor és patrióta nemzetek, mint amilyenek a mostani görögök is. Hat-hét évtizeddel Ortega y Gasset munkája után Moldova György így vélekedett a témáról Az ideális hadifogoly (1996) című könyvében. „Állampolgárként köteles vagy tudomásul venni minden korrekt körülmények között meghozott népi döntés eredményét – akár egyetértesz vele, akár nem. Azt is el kell fogadnod, ha a nép sorsát kóklerek vagy egyenest gyilkosok kezébe rakja le. Ehhez is joga van. És te mit tehetsz magaddal, hogy mégse legyél részese ennek a szégyennek? Egyetlen kiút kínálkozik: a saját országodon belül sem vagy köteles állampolgárnak lenni, bizonyos hátrányok nyílt vállalása fejében megteremtheted a magad jogát a közakarattal való szembeszegülésre.”
Ez is megoldás lehet, most az uzsorakamattal szembeni lázadásra.