Külső források

Mik is ezek? Egyfelől a Magyarországra letelepedett multik – a kereskedelmi bankoktól kiindulva a különböző szolgáltatócégeken keresztül egészen a nagy járműipari vállalatokig – beruházásai, idehozott működő tőkéje, másfelől leginkább az európai uniós pénzek. Most az utóbbiakra koncentrálunk.

Hogy miért „ilyen” a helyzet, arra megadja a választ hazánk államadóssága és a Lajtán túli világhoz képesti gazdasági elmaradottság. Ráadásul amiben jeleskedünk, az exportban – világgazdasági értelemben pedig kicsi, nyitott ország a miénk –, az is a külső forrásokra, még inkább külpiacokra történő utaltságot fejezi ki. Láthatjuk, hogy az 1989-től eltelt cirka három évtized leforgása alatt hová jutottunk: a magyar gazdaság az Európai Unió fejlettségi átlagának hetven százalékát éri el, vagyis van még hová fejlődnünk. Egyébiránt ez a félig tele pohár esete: ki hitte volna a nyolcvanas évek derekán, hogy Magyarország valaha is tagja lesz az EU-nak, a NATO-nak, és az összes fontos nyugati gazdasági szervezetnek? S hogy most arról lamentálunk, hol is tartunk az EU-n belül?

Kis kitérő után vissza a mindennapokhoz: továbbra sem barikádharcra, hanem kemény munkára van ahhoz szükség, hogy ledolgozzuk az említett, harmincszázalékos fejlettségbeli lemaradottságunkat. Momentán a magyar gazdaság jól teljesít: kár ezt elvitatni, álljunk bármilyen oldalon is. Olvassuk el a rólunk szóló banki, elemzői-kutatói, hitelminősítői jelentéseket.

Jóllehet történelmi távlatba aligha lehet helyezni a jelenlegi növekedési szakaszt, az vitathatatlannak tűnik, hogy a magyar gazdaság képes a fenntartható növekedésre az előttünk álló években is. Hogy Magyarország modernizálása megvalósulhat-e, az nem is kérdés: létfeltétele annak, képesek leszünk-e hosszabb távon bekapcsolódni az európai és globális vérkeringésbe. Persze most is ott vagyunk, de ez nagymértékben a külföldi tőke jelenlétének köszönhető.

Ezzel együtt a helyzet abszolút nem reménytelen, s ne vegyük el a kedvét senkinek attól, hogy örülni tudjon a gazdasági növekedésnek, amelyet sokan a bőrükön is érezhetnek. Többi között az alacsony inflációnak, az adókedvezményeknek, az emelkedő reálbéreknek, a foglalkoztatás „beindulásának” tulajdoníthatóan.
Arra, hogy eközben van-e szabad piac, és létezik-e „igazi” demokrácia, csak azt tudjuk válaszolni, hogy mind a piacgazdaság, mind a demokratikus intézmények megtalálhatók Magyarországon. Vitát arról lehet nyitni, hogy miként is működnek. Ám a demokrácia felkent és harmadik-negyedik „független mezbe” öltözött szakértői sem tudták úgy működtetni a rendszert, mint amit most hiányolnak.

Mitől is függ az ország felemelkedése? Attól, hogy a rendelkezésre álló külső pénzügyi források – hitelek, működő tőke és euró­pai uniós pénzek – termőre fordulnak-e, és mikortól. Helyes a kormány azon célkitűzése, hogy a hazai kis- és közepes vállalkozásoknak szükséges injekciózni a fejlesztésre fordítható pénzek hatvan százalékát, és hogy ösztönözni kell a pénz- és tőkepiaci szereplőket az itteni beruházásokra. Eközben a mostaninál több gazdaságfejlesztési programra volna szükség, kisebb bürokrácia és kevesebb korrupció mellett. Közben pedig folyamatosan átalakítani az oktatási rendszert, a piaci alapokra helyezve: ha utóbbi nem valósul meg, akkor hazánk lemaradása exponenciálisan is nő.

Vagyis: a tőke, a munkaerő és a kutatás-fejlesztés lehetnek a kulcs­szavak.

Bár a különböző közgazdászkörökön belül nagy viták alakulnak ki arról, hogy a nagyon exportfüggő magyar gazdaság jó-e vagy sem, növekedési esélyeinket ez inkább segíti, mint hátráltatja. Jelenleg erősek ugyan a kockázatok és a mellékhatások – Trump gazdaságpolitikai koncepciója még nem teljesen ismert, az Egyesült Államok jegybankja pedig kamatemelésbe kezdett, és itt van még a „hard Brexit” témaköre is, az ukrán–orosz háború elhúzódásáról nem is beszélve –, de a fejlett gazdaságok (Ausztria, Németország, Svájc) általában a kivitelben erősek. Nálunk a gondot az okozza, hogy a kis- és közepes vállalkozók még nem tudtak bekapcsolódni az exporttevékenységbe.

A fókusz 2020-ig, amíg tart az EU költségvetési ciklusa, egyértelműen a külső forrásokra összpontosít a magyar gazdaságpolitikában. A horizonton addig nagyjából fix pontnak tűnik több ezer milliárd forintos támogatás lehívása. Utána jöhetnek a keményebb, finanszírozási „kieséssel” járó évek.
Addig kell megerősödni.