Konzumidióta

A harmincas évei elején járó Hümér nyugtalanul aludt éjszaka, mivel nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy elérkezett végre a Nagy Nap: Budapesten először rendeznek quadratlonversenyt. A korábbi évek megszokott versenyszámait – futás, úszás, kerékpározás – a leleményes szervezők kiegészítették egy további feladattal, amelynek nyertese az a versenyző, illetve csapat lehetett, amely a legnagyobb hatékonysággal képes megbénítani egy-egy viadal helyszínének közlekedését. Hümér ugyan csupán lelkes szurkolóként készült a Nagy Napra, de már előzetesen kéjes borzongást érzett, amikor a hétvégi gigadugókban félőrültté váló autósokra és a követhetetlenül elterelt tömegközlekedési járatokra gondolt. Örömét több meglepetés is fokozta a Nagy Nap reggelén: az egyik az volt, hogy a fürdőszobába betérve, talált ott egy Pokémont, miközben kínosan spontán elrendezett frizurája igazgatása közben okostelefonjával babrált. A másik, hogy a Facebookon végre felvették abba a csoportba, amelynek tagjai virtuálisan odaláncolhatták magukat Budapest bármelyik, a Google rendszerében szereplő fájához. A szolgáltatás lényege és a csoport filozófiája szerint így bármely ökotudatos tag a nap bármely szakában akár egyszerre több helyen is tiltakozhat a fák irtása, a jelenséget ordas módon támogató diktatúra sötét ármányai ellen, miközben a forradalmi tetthez nem kell a napon aszalódni, esőben szívni, és berekedésig skandálni a rigmusokat, amelyeket Hümér nem mindig értett a ligetvárosi tiltakozásokon, de azért lelkesen kiabált ő is. Hümér választása egy-egy magasra szökő, fura, harsányan zöldellő növényre esett, majd elégedetten láncolta magát ahhoz virtuálisan. Csak a következő héten tudta meg, hogy egy öl parlagfű, bónuszként pedig tíz szál disznóparéj igaz barátja és védelmezője lett.

Ágasshy Hümér már az előszobában járt, amikor megpillantotta rég nem használt egykerekű bringáját és ördögbotjait, amelyeknek oly sok szép pillanatot köszönhetett, amikor a fenti eszközökkel felszerelkezve, hasonló érdeklődésű társaival évekkel korábban remekül fel tudták tartani a járókelőket a Ferenc diák tér környékén, illetve a legforgalmasabb budapesti aluljárókban. A korábbi társaság sokat lendített Hümér jellemfejlődésén is, emellett ördögbottal és egykerekű bringával remekül lehetett csajozni is. Hümér az eszközök használatának köszönhetően egyszer majdnem meghívott fagyizni egy szép francia lányt a Dozsgu udvarba, bár mire kifizette az aranyáron mért édességet, a szépség – aki Malambambalaként mutakozott be – eltűnt a forgatagban.

Hümér elindult hát a Nagy Napra, s ahogy a Dunához ért, elégedetten csettintett: a quadratlonverseny szervezői tényleg tökös gyerekek, sikerült elérniük, hogy a rekordszámú, hat versenyző részvételével megrendezett viadal idejére – három teljes napra – az összes Duna-hidat lezárják. A közlekedők?
Közlekedjenek ahol akarnak – gondolta Hümér. Egyszer egy évben ők is kibírják, ha egy ekkora világverseny idejére megszűnik az átkelés lehetősége a folyón. Fanyalogva gondolt azokra, akik korábban szóvá tették, hogy a budai rakpart három kilométeres szakaszán lebonyolított quadratlonfutás miatt miért kellett lezárni a pesti oldal összes körútját. Hümér véleménye egyezett a Ligetvárosban megismert barátaiéval: a fő közlekedési útvonalakat egyébként is vissza kéne adni a természetnek, néhol megszakítva csak egy-egy hangulatos kertkocsmával, például olyanokkal, mint a Retkem, ahol mindig kiváló, bár gyanúsan drága a rozéfröccs. Hümér hangulatára csak az nyomott sötét foltot, hogy a főváros összesen négynapos teljes lezárásáért az önkormányzat képes volt pofátlanul magas, ötezer forintos díjat kiszámlázni a Quadratlonszövetségnek területfoglalási díjként.