Vélemény és vita
Kölcsey nyomában
Kétszázhuszonöt éve, augusztus 8-án született Közép-Szolnok vármegyében, Sződemeteren Kölcsey Ferenc, nemzeti imádságunk költője.
Tiszteletére most hét végén háromnapos megemlékezést tartanak Szatmárnémetiben, Nagykárolyban és szülőfalujában. Lesz koszorúzás, tudományos tanácskozás, és elhangzanak majd szép szavalatok is. Négy országból gyűlnek össze tisztelői, méltatói, Ferenc tekintetes kései atyafiai, és bizonyára jelen lesz néhány helyi nobilitás is.
Nem szeretném itt és most méltatni, legyen ez csupán egy elgondolkodtató számvetés – Kölcsey nyomában járva.
Költőnk szülőhazája fizikai valójában már csaknem száz éve nem létezik, mert szétdarabolta a trianoni önkény, elszakítva tőlünk életének legfontosabb helyszíneit. Sződemeter ma Romániához tartozik, szülőháza ortodox papi lak; ugyancsak odakanyarították a térképrajzoló kezek Károlyt is a szatmári megyeházával, politikusi karrierjének első színterével együtt. Reformkori küzdelmeinek legfontosabb helyszíne, ahol népéért-nemzetéért oly sokat szónokolt, a pozsonyi diéta épülete ma Szlovákia fővárosában idegenkedik, mint ahogyan északi szomszédunknál keresendő kedves pihenőhelye Lasztóc is – gyakran időzött ott barátja, Szemere Pál társaságában.
Bús düledékű Huszt vára és Beregszász, az utolsó postakocsi-állomás, ahová levélért-újságért Csekéről átszekerezett, jelenleg éppen Ukrajnáé, de tulajdonolta már Csehszlovákia és a Szovjetunió is. Köpcsény, ahol a Pozsonyba igyekvő Kölcsey utoljára – vagy jövetben először – lovat váltott, ma Ausztriában található. Legutolsó hazaútján, 1835. február 9-én egészen idáig kísérték a vele rokonszenvező és mellette tüntető országgyűlési ifjak. Előbb még ezekkel a szavakkal búcsúzott el a diétán: „Jelszavaink valának: haza és haladás.” S mit hagytak meg nekünk Kölcsey egykori hazájából? Álmosdot, Debrecent, Pestet, Pécelt, Csekét…
A felsorolt emlékhelyekhez ma öt országba kell elzarándokolnunk, és rosszabb esetben négy másik nyelven kell érdeklődnünk utána…
Főműve, a Himnusz összetartozásunk talán legfontosabb jelképe, mert bárhol mondjuk vagy énekeljük, mindnyájan a Hazára gondolunk, érte imádkozunk. A mi himnuszunk ugyanis nem éltet császárt vagy királyt, nem szólít fegyverbe, nem hirdet véres bosszút, még csak nem is pattogó harci induló, hanem fohász a Magyarok Istenéhez. Ebben (is) különbözünk minden más nemzettől.
Isten, áldd meg a magyart!