Kis lépések taktikája

S van is abban valami megnyugtató, hogy a kormány nem akarja lehozni a csillagot az égről, s nem hirdeti, hogy bennünket irigyelnek a németek, a franciák és a spanyolok a „dübörgés” miatt.
Valóban: a tegnap elfogadott, jövő évi büdzséről szóló törvény nem a lazításról, a nagy kiengedésről szól, még ha könnyítések vannak is benne.

A kormány nem is lazíthat: egyfelől a nehezen létrehozott egyensúlynak és a növekedésnek továbbra is feszes költségvetési hátországgal kell bírnia, másfelől a korai költségvetés hordoz némi kockázatot magában.

Hogy rendszer lesz-e a korai költségvetésből, még nem tudni.

A mostani helyzet azonban különleges: a kormány által felrajzolt makrogazdasági pálya – ráadásul törvénybe öntve – mérvadó tétel lehet a hitelminősítők számára, hogy visszahelyezzenek bennünket a befektetésre ajánlott kategóriába.

Idetartozik persze az is, hogy nagypolitikai vonatkozásban egy „futó”, vagyis az idei költségvetés mellett a kormány fel tud mutatni egy olyan produkciót, amely eddig az Egyesült Államok és Németország költségvetési döntéshozatali mechanizmusát, tervezését jellemezte leginkább. Tudniillik Berlin és Washington volt a nyugati világban az a pont, ahol a kelleténél előbb belőtték az államháztartási folyamatokat. Tegyük hozzá, nem kis politikai haszonnal járt ez, miután a korai költségvetés azt erősíti: a hatalom képes erőt mutatni.

Lényegében ez a helyzet a „hazai vizeken” is: a kormány ugyanis markáns jelét adja annak, hogy nem a kétharmad függvénye a döntéshozatali képesség. Vagyis az ország arrafelé megy, amerre a kabinet irányítja.

Kevés szó esik azonban a korai költségvetés pragmatikus részéről is. Az európai szemeszter működése előírja, hogy az uniós tagálla­mok a büdzséterveiket még az előtt egyeztetik egymással, hogy megtörténne a nemzeti parlamentek általi jóváhagyás. Ez átfogó diskurzus, és eurózónán kívüli tagállamként mi is csatlakoztunk ehhez a költségvetési paktumhoz. Az erről szóló szabály szerint be kell mutatnunk, hogy a tervezett makrogazdasági mutatókat milyen intézkedésekkel kívánjuk a következő években elérni.

Ráadásul a helyzet még kedvező is: gyakorlatilag minden komolyan vehető tényező – IMF, OECD, EBRD, Európai Bizottság – felfelé módosította a magyar gazdaság növekedésére vonatkozó várakozásait, azaz most a lehető legoptimistábbak a külső megfigyelők. Fogalmazhatnánk úgy is: ilyenkor mindent el lehet fogadtatni, ám a kormány – és ezt erősítik a piaci elemzők is – inkább konzervatívan, reálisan tervezett, mintsem optimistán.

Hogy mit érez majd az átlagember a „mindenki léphet egyet előre” gazdaságpolitikai elvből, az csak 2016-ban derül ki. Nem árt azonban körülnézni most sem: ha nem hisznek a javuló statisztikai mutatóknak, akkor gondoljanak a pénzügyi-gazdasági válság időszakára.

S az azt követő évekre. Ugyanolyan a helyzet most, mint akkor volt? Reménytelenség, kilátástalanság jellemzi Magyarországot? Semmi jó nem történt pár év leforgása alatt?

Senki sem állítja, hogy nincsenek gondok az egészségügyben, az oktatásban, vagy azt sem: túl sok az adó, és a fizetési terhek kulcsai is lehetnének alacsonyabbak. Vagy azt, hogy a Magyarországon élő tízmillió állampolgár gondja például közös halmazt képezne a hitelminősítők által vizsgált makrogazdasági mutatókkal, amelyekben viszont jól teljesítünk.

A kis lépések taktikájával – amelyben van adócsökkentés, családi támogatás, béremelés az állami szférában, minimális költségvetési élénkítés a gazdasági szereplők felé, továbbá a nagyvárosaink korszerűsítése, sportlétesítmények építése, vasúti felújítás – egyre többen érezhetik majd annak a bizonyos gazdasági bővülésnek a pozitív hatásait.

Eközben nagyon helyes, hogy nem játsszuk Amerikát a monetáris-fiskális politikában, mert a forint nem világpénz, a budapesti tőzsde pedig nem összetévesztendő New York-i társával. Egy olyan kicsi, nyitott gazdaságban, mint a miénk, a hitelességre, a kiszámíthatóságra kell törekedni.

A piaci visszajelzések alapján ezt teszi a 2016-os büdzsé.