Két utazás német földön

Ma sem ártana, ha a nebulók kezébe adnák. A történet az első világháborús összeomlást követő, pokoli ínség idején játszódik egy német kisvárosban és Berlinben. A kisiskolás fiát egyedül nevelő özvegyasszony elküldi Emilt a fővárosba vonattal, az ott lakó nagymamához nyári vakációra. A fiúcska elviszi magával a nehezen összegyűjtött száznegyven márkát az ugyancsak szegény sorsú Muttinak, a ruhája belső zsebéhez tűzve a féltett bankókat.

Emil elszenderült a vasúti kupéban, amelyben vele szemközt ült egy keménykalapos férfi is. Amikor felébredt, hiába kereste esve a drága pénzt, az idegen ellopta, leszállt a vonatról és eltűnt. A fiú nyomába eredt a tolvajnak, egymást érték a kalandos fordulatok, mígnem a hozzá csapódó srácok és a segítő felnőttek a rendőrhatóság kezére adták a bűnöst. Emil visszaszerezte az elorzott pénzt, sőt még ezer márka jutalmat is kapott a régóta körözött bűnöző leleplezéséért. Szép és tanulságos mese az 1930 utáni, lassan életre kapó Németországból.

Néhány békeévet követően kitört a második világháború. Sem kisebb, sem nagyobb pusztítással nem járt az előzőnél, hat véres esztendőn át, földig rombolt városokkal és hullahegyekkel. A frontokon tömegével eltűnt, fogságba esett és soha vissza nem tért katonák, elhurcolt civil férfiak helyére idős emberek és nők álltak, akik a romeltakarítástól az újjáépítésig páriákként dolgoztak, ételért és puszta fedélért, eleget téve a győztes szovjeteknek és ameri­kaiaknak járó hadisarcnak.

Férfiak hiányában idővel külföldről kellett munkaerőt „importálni” az újból lábra kapott gyáripar, autó- és járműgyártás, meg a szolgáltatások fizikai ellátáshoz, így azután a Jugoszláviában dologtalanul tengődőket az 1960-as években meginvitálták német földre. Főként az építőiparban, a vasút- és közútfenntartásban, a nagyvárosi tevékenységek terén jutottak munkához, hasonlóan a török munkavállalókhoz, akik magukkal hozhatták a családjukat is, majd végül letelepedtek a kenyeret adó nagy- és kisvárosokban. Harminc év elteltével öt-tízmilliós nagyságrendű legális gazdasági bevándorló kisebbség eresztett gyökeret Németországban.

Mindezzel együtt nem volt gondja a jómódú és kényelmes németeknek. Egészen mindaddig, amíg meg nem indult a második, nagy beköltöző hullám a kommunizmus alól felszabadult kelet-európai területekről, nemzetekből: újabb balkáni, sokféle szláv, oroszországi és közel-keleti zsidó, albán, román, magyar telepedett le, ázsiai és más távol-keleti, afrikai bevándorló mellett a német fővárosban. Berlin népessége az 1990 óta eltelt újabb huszonhét év alatt háromról közel négymilliósra nőtt. A nagyváros egyes részei intakt etnikai negyedekre tagozódtak, mint az másutt – például New Yorkban, Los Angelesben, Londonban, Párizsban – ugyancsak megtörtént a huszadik század második felében.

Visszapillantva az idézett, regényes vonatutazáshoz, manapság óriási különbség mutatkozik a második világháború előtti és az azutáni vasúti közlekedésben. A régen hetven–kilencven km/óra sebességgel közlekedő vonatok helyett kétszáz kilométeres sebességű szupervonatokon utaznak a németek (és más népek). Precízen működnek a vasúti pályák, járművek, biztonsági berendezések.

Idén áprilisban egy bajorországi kisvárosba, Eggstättba utaztak vendégségbe taliándörögdi szomszédaink. Régóta barátoknak számítanak az ottaniakkal, beszélgetni is tudnak egymással, a németek számos nyarat eltöltöttek a Kapolcson. Néhány napi ottlétet, majd egy közös társasutazást befejezvén, a dörögdi házaspár elindult vonattal hazafelé. A híres „Bajor tenger” – a Chiemsee – partját kísérő vasúti mellékvonalon kellett volna időben elérniük a München és Bécs/Győr közötti nemzetközi fővonalat, ahonnan néhány óra alatt hazaérhettek – volna.

A történelem azonban beleszólt a menetrendbe: a reggeli járaton utazó, sötét képű, idegen nyelveken hangosan hadováló, túlnyomó részt fiatal férfiak és nők összeszólalkoztak, kötekedni kezdtek egymással. A vonatszemélyzet megállította a vonatot, segítségül hívták a rendőrséget is. Autóbuszt kértek a normális utasok részére, a hatósági eljárás azonban – igazoltatások, goromba kiáltozások és ordenáré mutogatások – olyan hosszúra nyúlt, hogy magyarjaink lekésték a tervezett csatlakozást. Egy későbbi vonattal eljutottak Salzburgig, ahonnan már a nemzetközi járaton utazhattak tovább. Amíg a vonatot várták a pályaudvaron, óvatosan belestek a zajos és büdös váróterembe. A jelenkor sötét bugyrát pillantották meg: minden ülőhelyet – padokat, poggyásztartót, de még az elsősegélyt nyújtó helyet is – elfoglaltak mások elől a hangoskodó, koszos öltözetű, rendetlen várakozók. Otthonosan kiabáltak a gyerekeikre, azok pedig azt csináltak, amit akartak, csakis ők használták a falba épített mobiltöltőket, hangos gépi játékokkal, nyekergő keleti zenével múlatták az időt. Sem egy rendőr, vasutas, még egy takarítónő sem lépett be a váróterembe, hogy ne essék szó a vécé higié­niai állapotáról.

Amikor a dörögdi szomszédasszony elmesélte a kalandos, hosszúra nyúlt hazaérkezésüket, a képszerű pályaudvari jelenettel, eszembe jutott Erich Kästner vonatos regénye az 1930-as évekből. Később eszembe ötlött José Ortega y Gasset ugyanabban az időben (1929) elkészült víziója, A tömegek lázadása; valamint az általa korábban megírt A tömegek lélektana című munka. Egyik könyv sem kapható könyvesboltokban.