Kerítésszaggató

Össze is rezzentem egy pillanatra, pedig kerítés védett tőlük, vagy inkább őket védte tőlem. Pedig négyen voltak, de megszólalt egy csacsogó női hang – mint férfiban a Vonáé –, hogy nem kell félni. S mire mondhattam volna, hogy hát tulajdonképpen nem is félek, már a hang megelőzött, hogy nem harap a bácsi.

Hát nem, harapni tényleg nem harap, s még talán hivatalos papírral is tudtam volna igazolni, hogy orvosi rendelvényre spacírozok itten, de a kutyákat ez alig érdekelheti, gazdájuk meg láthatóan csak nekik hisz. Pedig dehogy akartam én bemászni vagy netán malacságokat graffitizni a kerítésre – és hát egy drótkerítésre komplikált is –, csupán éltem állampolgári jogommal, igyekeztem élvezni a Zuglóba tévedt kora nyár álmodó délutánját. De a kutyák nem, azok nem nyughattak. Úgy látszik, ők bizonyítani akartak, megmutatni a főnöküknek, hogy ők bizony nem ingyen csócsálják a drága, első osztályú kutyatápot, s még azok a jószágok is ordenáré módon civódtak velem, amelyek máskor még nem is köpnek rám, csak fetrengenek, döglenek meg az unalomtól.

Hát nem, hát most nem. És nem tudom, mi lenne, ha ők is kint lennének, nem hivataloskodna közöttünk az óvó-védő-elutasító kerítés. De itt feszül, s meglehet, a kutyák éppen ettől ilyen fenemód nagylegények, dehogy akarnak ők kijönni. Csupán meg akarják mutatni a világnak – mint a verekedők a kocsmában –,
én arra járok, s ezzel velük méltánytalanság esett.

És nem tudom, a világ kinek hisz.