Karácsonyi hal

– Ez már az angyalok ideje, ilyenkor már valamennyi tisztes kereskedő otthon kísérgeti a Jézuskát, mi meg most jövünk azért a dögért.

A férfi nem szólt, csak didergősen behúzta a nyakát, s nem lehetett tudni, hogy a hideget kerülgeti vagy a felesége nyelvét. Azt ugyan kerülgethette, az bizony még néhány piaci polgárra meg elkésett vásárlóra is rátalált, pedig tényleg beindult lassan az angyalforgalom.

A halas még nyitva volt ugyan, de már alig akarta kiszolgálni őket. Nem nézett ki üzletet a két rozzant vénségből, szeletelt hala meg már nem volt, s pucolási kedve a hallal együtt fogyott el. – Na, hogy vág a bajusz, papa? – bizalmaskodott. – Aludjon? – kérdezte a napi rutin fáradtságával, bár nemigen lehetett tudni, hogy ez kérdés vagy inkább felszólítás. Az öregember annak is vette, mert visszakérdezett, hogy ki. – Ki aludjon? Én?

– Dehogy maga, maga csak mondja, hogy mit akar.

– Hát akkor, ki?

– Mit gondol, a hal!

– Felőlem akár horkolhat vagy szivarozhat is, csak hal legyen. Nem túl nagy, sőt, mondhatnám, ha kérhetem, a legkisebb, amelyik ezen a gyönyörűséges piacon fellelhető, megvehető.

Akár ha gát szakadt volna át az öregben, egyszerre mintha mindent ki akart volna kiabálni, ami az évek alatt felgyűlt benne.

– Lehet nőtlen, nős, hajadon, pikkelyes vagy tollas, nem bánom én, csak hal legyen. Élő, eleven hal. Cápa, bálna, ponty, csak hal. Nekem akár még horkolhat is, horgolhat is, a franc se bánja.

Az asszony meglegyintette neccszatyrával, mint valami széllelbélelt ficsúrt, legyingetett szaporán, aztán mégis megszólalt: – Ne hallgasson rá, kedves, bolond likból bolond szél fú. Adja már asztat a halat, még becsuknak itten bennünket.

– Hány éves? – kérdezte az öreg, mire a halas azt mondta, hogy negyvenkettő. Ami persze borzasztó félreértés volt, mert a hal kora foglalkoztatta, ám kiderült, nem kaptak vele keresztlevelet. De élő eleven volt, s úgy dobálta magát a mérleg kosárkájában, mint aki nem olyan rég kerületi magasugró-bajnokságot nyert.

– Fejbe verjem? – hangzott fenyegetően, mintha nem is a halat akarná megrendszabályozni az eladóművész.

– Isten őrizzen, még csak az kéne! – csillapította az öreg, s biztatta az öregasszonyt, hogy adja már azt a szatyrot, mielőtt valami szörnyűség történik, vagy kereket old a ponty.

Az áron nem vitatkoztak, bár az öregember csóválta a fejét, és csak párjának dünnyögte, hogy ilyenkor ezek aranyárban mérnek mindent. A két öreg még áldottkarácsonyozott egy sort, s elindultak olyan óvatosan, mintha a Szent Koronát szállítanák. Megint az ember ment elöl, az asszony meg csak szidta, szidta, mintha a kocsmából kísérné haza. – Nem, nem megyünk a Szabadság hídra, te még képes lennél a turulra felugrasztani szerencsétlent, hogy onnét vesse le magát. Tavaly is csurom egy víz lettem, mostan majd a szigeten szépen vízbe csúsztatjuk.

És vízbe engedték, a hal meg nekiiramodott, mintha a Hajós versenymedencéjébe kapott volna állandó szabadjegyet. Az öregasszony meg megragadta a vénember kezét, szorította, szorította, végül a szívéhez vitte, és úgy érezte, nem is ment olyan rosszul férjhez.