Vélemény és vita
Jezovics szempillantásai
Gyurkovics életművében nemcsak találkozásaink lényegét ismerhetjük fel, verssorai, prózája, dialógusai mögött rálelünk az eleven szerzőre. Jezovics elbújt a teremtményeiben – akár az Isten
A minap a Mészáros utcában csillogó szemű gyülekezetben, koszorúval a kezemben hallgattam Nagy Gábor Tamás polgármester esztétikusan ihlető gondolatait, Szakonyi Károly Kossuth-díjas író személyes emlékekkel teli, néhol derűre, máskor könnyekre késztető summázatát, illetve Kubik Anna Kossuth-díjas színművész karakteres előadásában a tíz évvel ezelőtt elhunyt Gyurkovics Tibor három versét. Gondolataim azóta is rapszodikusan kalandoznak mindenkori jótevőm, éltetőm, atyai jó barátom, „a mágus” körül.
Rákosfalván született, majd a megpróbáltatásokkal teli gyermekkort maga mögött hagyva, lakásról lakásra „menekült”, talán a különböző szerelmek nyomát követve, mesélte, amikor egyszer arról beszélgettünk, mit jelent számára az I. kerület. Kihangsúlyozta, hogy ez a vándorlás egyszer s mindenkorra véget ért, amikor a Mészáros utcába költözött, ahonnét már nem kívánkozott el sehova. „Ide hazaérkeztem, Lacikám.” Nekem így mondta.
„Budán lakni életforma, sőt, több annál, ahogyan azt Ottlik Géza, vagy Márai Sándor olyan gyönyörűen megvallotta a magyar irodalomban – győzködött, mintha már akkor ráérzett volna, hogy évek múltán jómagam is elhagyom Pestet Óbuda kedvéért. – Ez a nemes emberek lakhelye, akik nem csupán polgárok, a történelem fénye is ragyog rájuk. A környezet fenséges, a Várhegy a nemzet illúzióját kelti. Úgy érzem, hogy honos lettem itt, mintha ezen utcák valamelyikén nőttem volna fel, a parkok, a ligetek fülembe súgják létünk titkait.” A környéken élő emberek közül sokakat ismert személyesen, lelki rokonainak tekintette mindet. Nem telt el úgy nap, hogy hat-nyolc ismerős ne állította volna meg az utcán.
Tréfálkozva mondogatta, hogy „azért lettem költő, mert embernek nem váltam be”. Minden műfaj, amit a tárcáktól, a regényeken át a drámákig csúcsszínvonalon művelt, a lírikus alapállásából fogant. „Pirkadatkor, az álom és ébrenlét idején, amikor még a tudat érzékeny és nyitott, s képes átélni a kibontakozó Igét, olyankor verseket írok – magyarázta jellegzetes hangján, utánozhatatlan gesztikulációval. – Ez abszolút kegyelmi állapot, mennyei adomány az Istentől. Másokért írok, de egyedül, magányosan. Kissé hasonló ez a gerilla tevékenységéhez, egyedül robbantgatok, lázadok és lázítok, terveket szövögetek és álmodozom, hogy sorsom szerint az életemet adhassam az enyéimért. Én ilyen vagyok. De ez nem az én érdemem, hanem Krisztusé, akit – gyerekkoromban, amikor édesapámat, a kenyérgyár igazgatóját az oroszok elhurcolták – nevelőapámként imádtam és tiszteltem.”
Nemcsak mágus, játékos is volt. A legjobbak közül való. Ezért lett teljes értékű partnere színművész társainak a saját darabjaiban: a Fekvőtámaszban vagy később, amikor Koncz Gábor rávette, hogy ugorjon be a Nagyvizitbe.
Játszott a hétköznapokban is, minden áldott nap. Így lényegült át Jezoviccsá, akinek történeteit szerettük nagyon. „Jezovics nem csupán alteregó – figyelmeztetett felemelt ujjal. – Olyan vagyok, mint egy antik görög színész, aki ábrázatát eltakarja a maga elé tartott álarccal. Jezovics persona, szerep. Kitaláltam magamnak, hogy Kosztolányi és Krúdy nyomába eredve lírai tárcákban, én is költői módon főzök, de jó erősen, borsot is használok.”
Állandóan foglalkoztatta, hogy miként viseljük el sorstragédiáinkat Ödipusz módjára kiszúrt szemmel vagy a továbbélés önvádló mindennapjaival. Ahogy öregedett, egyre inkább igazat adott azoknak, akik szerint Isten az átélt tragédiák nyomán közelebb emel minket saját magához. Erről rengeteget vitázott Hernádi Gyulával, akivel kivételesen jó emberi viszonyban volt. Délelőttönként Hernádi állandóan hívogatta telefonon, és kesernyés hangon azzal kezdte, „ma meghalunk, Tibor, ugye tudod!?”
A legjobbkor, amikor a hírlapírás kereteit már szűknek éreztem magam számára, az akkor még társadalmi egyesületként működő Magyar Művészeti Akadémia Kecske utcai szalonjában mutatott be Szalay Károly író Gyurkovics Tibornak, aki idővel kitüntetett barátságával és szellemi gondviselésével. „Az öreg bölények” olyannyira befogadtak, hogy később a Lyukasóra című lap főmunkatársa lettem. Barátsággal hívtak, öleltek. Hernádi Gyula, Kiss Dénes, Mészöly Dezső vagy Lázár Ervin – csak az elhunytakat idézem – lényükkel megérintettek, és ráébresztettek az ember mivoltának lényegére: arra, hogy önazonosság nélkül nemhogy írni, de még élni sem szabad. Tibortól pedig „megtanultam gyurkovicsul”.
Ilyesmiken járt az eszem azon a napsütéses novemberi délelőttön. Aztán lehullt a hófehér lepel Farkas Ádám Kossuth-díjas szobrászművész nagyszerűen élethű alkotásáról. És a költő egykori lakhelye, a Mészáros utca 10. szám alatt található ház faláról azóta Gyurkovics–Jezovics pillant le minden járókelőre. Nemcsak emléktábla az, hanem egy beavatott művész mementója a „Mennyei Mandzsúriába” költözött társról.
Egyik utolsó találkozásunkkor Isten szempillantásáról mesélt a konyhájukban. (A felesége, Györgyi gyönyörű konyhát varázsolt „a mágusnak”, a falakon az életmű fordulópontjaira emlékeztető fotókkal.) Élte és hitte, hogy az Örökkévaló, akárcsak az ihletett drámaíró egy villanásnyi időtartam alatt átrendezi teremtményei sorsát: bizonyos embereket társként a másik mellé rendel, másokat elválaszt, és így lényegében az egész teremtés módosul. Beszűkült emberi eszünk, persze, utólag hajlamos azt hinni, hogy a véletlen játéka az egész. Holott rajtunk keresztül nyilvánul meg az Isteni fordulat, mely egész további életünket megváltoztatja.
Gyurkovics életművében nemcsak találkozásaink lényegét ismerhetjük fel, verssorai, prózája, dialógusai mögött rálelünk az eleven szerzőre. Jezovics elbújt a teremtményeiben – akár az Isten.
Rákosfalván született, majd a megpróbáltatásokkal teli gyermekkort maga mögött hagyva, lakásról lakásra „menekült”, talán a különböző szerelmek nyomát követve, mesélte, amikor egyszer arról beszélgettünk, mit jelent számára az I. kerület. Kihangsúlyozta, hogy ez a vándorlás egyszer s mindenkorra véget ért, amikor a Mészáros utcába költözött, ahonnét már nem kívánkozott el sehova. „Ide hazaérkeztem, Lacikám.” Nekem így mondta.
„Budán lakni életforma, sőt, több annál, ahogyan azt Ottlik Géza, vagy Márai Sándor olyan gyönyörűen megvallotta a magyar irodalomban – győzködött, mintha már akkor ráérzett volna, hogy évek múltán jómagam is elhagyom Pestet Óbuda kedvéért. – Ez a nemes emberek lakhelye, akik nem csupán polgárok, a történelem fénye is ragyog rájuk. A környezet fenséges, a Várhegy a nemzet illúzióját kelti. Úgy érzem, hogy honos lettem itt, mintha ezen utcák valamelyikén nőttem volna fel, a parkok, a ligetek fülembe súgják létünk titkait.” A környéken élő emberek közül sokakat ismert személyesen, lelki rokonainak tekintette mindet. Nem telt el úgy nap, hogy hat-nyolc ismerős ne állította volna meg az utcán.
Tréfálkozva mondogatta, hogy „azért lettem költő, mert embernek nem váltam be”. Minden műfaj, amit a tárcáktól, a regényeken át a drámákig csúcsszínvonalon művelt, a lírikus alapállásából fogant. „Pirkadatkor, az álom és ébrenlét idején, amikor még a tudat érzékeny és nyitott, s képes átélni a kibontakozó Igét, olyankor verseket írok – magyarázta jellegzetes hangján, utánozhatatlan gesztikulációval. – Ez abszolút kegyelmi állapot, mennyei adomány az Istentől. Másokért írok, de egyedül, magányosan. Kissé hasonló ez a gerilla tevékenységéhez, egyedül robbantgatok, lázadok és lázítok, terveket szövögetek és álmodozom, hogy sorsom szerint az életemet adhassam az enyéimért. Én ilyen vagyok. De ez nem az én érdemem, hanem Krisztusé, akit – gyerekkoromban, amikor édesapámat, a kenyérgyár igazgatóját az oroszok elhurcolták – nevelőapámként imádtam és tiszteltem.”
Nemcsak mágus, játékos is volt. A legjobbak közül való. Ezért lett teljes értékű partnere színművész társainak a saját darabjaiban: a Fekvőtámaszban vagy később, amikor Koncz Gábor rávette, hogy ugorjon be a Nagyvizitbe.
Játszott a hétköznapokban is, minden áldott nap. Így lényegült át Jezoviccsá, akinek történeteit szerettük nagyon. „Jezovics nem csupán alteregó – figyelmeztetett felemelt ujjal. – Olyan vagyok, mint egy antik görög színész, aki ábrázatát eltakarja a maga elé tartott álarccal. Jezovics persona, szerep. Kitaláltam magamnak, hogy Kosztolányi és Krúdy nyomába eredve lírai tárcákban, én is költői módon főzök, de jó erősen, borsot is használok.”
Állandóan foglalkoztatta, hogy miként viseljük el sorstragédiáinkat Ödipusz módjára kiszúrt szemmel vagy a továbbélés önvádló mindennapjaival. Ahogy öregedett, egyre inkább igazat adott azoknak, akik szerint Isten az átélt tragédiák nyomán közelebb emel minket saját magához. Erről rengeteget vitázott Hernádi Gyulával, akivel kivételesen jó emberi viszonyban volt. Délelőttönként Hernádi állandóan hívogatta telefonon, és kesernyés hangon azzal kezdte, „ma meghalunk, Tibor, ugye tudod!?”
A legjobbkor, amikor a hírlapírás kereteit már szűknek éreztem magam számára, az akkor még társadalmi egyesületként működő Magyar Művészeti Akadémia Kecske utcai szalonjában mutatott be Szalay Károly író Gyurkovics Tibornak, aki idővel kitüntetett barátságával és szellemi gondviselésével. „Az öreg bölények” olyannyira befogadtak, hogy később a Lyukasóra című lap főmunkatársa lettem. Barátsággal hívtak, öleltek. Hernádi Gyula, Kiss Dénes, Mészöly Dezső vagy Lázár Ervin – csak az elhunytakat idézem – lényükkel megérintettek, és ráébresztettek az ember mivoltának lényegére: arra, hogy önazonosság nélkül nemhogy írni, de még élni sem szabad. Tibortól pedig „megtanultam gyurkovicsul”.
Ilyesmiken járt az eszem azon a napsütéses novemberi délelőttön. Aztán lehullt a hófehér lepel Farkas Ádám Kossuth-díjas szobrászművész nagyszerűen élethű alkotásáról. És a költő egykori lakhelye, a Mészáros utca 10. szám alatt található ház faláról azóta Gyurkovics–Jezovics pillant le minden járókelőre. Nemcsak emléktábla az, hanem egy beavatott művész mementója a „Mennyei Mandzsúriába” költözött társról.
Egyik utolsó találkozásunkkor Isten szempillantásáról mesélt a konyhájukban. (A felesége, Györgyi gyönyörű konyhát varázsolt „a mágusnak”, a falakon az életmű fordulópontjaira emlékeztető fotókkal.) Élte és hitte, hogy az Örökkévaló, akárcsak az ihletett drámaíró egy villanásnyi időtartam alatt átrendezi teremtményei sorsát: bizonyos embereket társként a másik mellé rendel, másokat elválaszt, és így lényegében az egész teremtés módosul. Beszűkült emberi eszünk, persze, utólag hajlamos azt hinni, hogy a véletlen játéka az egész. Holott rajtunk keresztül nyilvánul meg az Isteni fordulat, mely egész további életünket megváltoztatja.
Gyurkovics életművében nemcsak találkozásaink lényegét ismerhetjük fel, verssorai, prózája, dialógusai mögött rálelünk az eleven szerzőre. Jezovics elbújt a teremtményeiben – akár az Isten.