Je suis Alekszandrov

A karikatúrát a tragédiában odaveszett, világhírű Alekszandrov művészegyüttes képzelt tagjai ihlethették, akiknek halálsikolya a Charlie Hebdo szerint a férfikar repertoárjának új darabja.
Óriási tréfa, tényleg, amelyre valóban csak olyan nagyságok képesek, mint a francia szennylap munkatársai.
A hétköznapi ember – bármit is jelentsen ez – most azon tűnődhet, hogy ezek a hülyegyerekek vajon miért cibálják az oroszlán, illetve pontosabban a medve bajuszát. Nem tanultak abból, hogy a Mohamed-karikatúrák sorának közlése után egyszer csak beállított a szerkesztőségbe néhány dzsihadista? És abból sem, hogy a vízbe fúlt szír kisfiús karikatúrán sem röhögte magát halálra a világ?

Úgy látszik, hogy nem, s ennek jele, hogy szerdán éppen a repülőkatasztrófában látták meg a kihagyhatatlan poén lehetőségét. Néhány hivatalos orosz nyilatkozat gyalázatosnak nevezte a Charlie Hebdo tettét, az egyik tisztségviselő pedig azt mondta, hogy a lap munkatársai világszinten is kiírták magukat az újságírók közösségéből.

Ennél többre a franciáknak nem kell számítaniuk, nem fognak berontani és mészárlásba kezdeni szerkesztőségükben feldühödött orosz hazafiak, ahogy azt a dzsihadisták tették.

Az oroszok – és remélhetőleg minden civilizált ember – köpnek egyet, és nem veszik fel az eléjük dobott kesztyűt. Mert azt nem szabad. Azért nem szabad, mert ezeknek a szerencsétleneknek nincs más céljuk, mint a botránykeltés.

A provokáció. Mert ezek az örök kekecek, akiknek soha, semmi nem tetszett és nem fog tetszeni világunk szépségei közül. Az örök fikázók, akiknek a civilizációnk számos értékrendje közül csupán egy az elfogadható: a sajátjuk, ami maga a nihil.
A francia médiapiacon marginális szerepet betöltő Charlie Hebdót kevesen ismerték más országokban az említett mészárlás előtt, egyebek mellett ennek tudható be az irántuk tanúsított akkori, nagy mértékű szolidaritás. Európa nagy része hetekig „Je suis Charlie”-feliratok mögé rejtette értetlenségét, a szennylapocska pedig történetének példátlan szárnyalásába kezdett, és a néhány tízezres heti példányszámról milliósra tornázta fel magát. 

Magamról azt gondolom, hogy alapvetően humánus, empatikus vagyok, akkor azonban az jutott eszembe, hogy ez nekik megérte. Megérte a tucatnyi szitává lőtt munkatárs, mert lám, a lapból százszor többet is el lehet adni, csak kell hozzá egy kis gyomor.

És a Charlie Hebdo tulajdonosai most is így gondolkodhattak. A válogatott hülyegyerekekből álló szerkesztőség újra felduzzasztható, sok csökkent képességű epekedik azért, hogy a kiadót erősíthesse, a természetes emberi törekvés, a hasonszőrűek megtalálása pedig a világ rendje szerint összeterelte és mindig is össze fogja terelni őket. Kreténnek lenni nem bűn, igaz, nem is dicsőség. És az is lehetséges, hogy nem a Charlie Hebdo poéngyárosai a gonoszok, hanem – ha vannak, akkor azok – akik a háttérből mozgatják őket.

Úgy tartom, hogy akik kültelki szinten űzik az újságírást, azok méltatlanul tartják magukat intellektuálisan az emberek többsége felett állóknak. És ez független attól, hogy a Charlie Hebdót tízezer vagy egymillió, magát felvilágosultnak tartó kretén vásárolja-e meg hetente. Jóérzésű ember belátja, hogy a világunk nem fekete és fehér, hanem végtelenül sok árnyalatból áll. Ezért legalábbis illik meghallgatni mindenkit, akár közel áll a véleménye a miénkhez, akár nem. Ám amikor a vitapartner azzal kezd, hogy gátlástalanul pofán vág, azután hullákat gyaláz meg, majd még a zsebeikben is turkál kicsit, azt nem tolerálhatjuk.

Az emberiség sokkal jobb lenne, ha maradna benne egy kis emberség.