Vélemény és vita
Isten áldja meg országainkat!
Minden európai tudja és észben tartja, hogy száz év telt el az első világháború befejezése óta
Az iszonyatos háború egyesek számára pozitív politikai következményekkel járt, míg másokat sok sérelem ért. A lengyelek számára ez az évforduló különös jelentőséggel bír, ugyanis épp száz évvel ezelőtt – 1918. november 11-én – 123 éves rabság után, nyertük vissza független állami létünket.
Honfitársaim több nemzedékének álma vált valóra ekkor és végre megszűnt az a kényszer, hogy három megszállt államban kelljen élniük. Különböző intenzitással ugyan, de szüntelenül ki voltak téve az asszimilációs törekvéseknek, mégsem felejtették el, hogy meg kell menteniük nyelvüket és kultúrájukat, hogy meg kell őrizzék a szívükben Lengyelországot – ahogy a nagy lengyel író, festőművész, Stanisław Wyspiański fogalmazott – hogy nemzetként fennmaradhassanak és hogy a jövőben feltalálhassák majd magukat a független, egyesült Lengyelországban. Hittek benne, hogy megszületik majd ez a Lengyelország. Amikor a felosztott nemzetben megjelent a kétkedés, amikor a nyugodt és viszonylag kényelmes élet miatti mindennapos aggodalom kezdte elnyomni a nemzet szabadságáról szóló álmokat és a független lengyel állam visszaállításának hitét, véres felkeléseket szítottak. A katonai vereségek, az emberveszteség, a kegyetlen megtorlások voltak a nemzeti önazonosság érzésének oltárán elhelyezett áldozatok, a saját független országban való újjászületés nevében meghozott áldozatok. Ugyanis nagy erkölcsi megrázkódtatást keltettek a lengyelekben, Európát pedig emlékeztették arra, hogy az aktuális status quo nem természetes állapot.
És íme, az iszonyatos világháború évei után végre eljött a lengyelek által régóta várt pillanat, 1918 januárjában nemzetközi üggyé vált Lengyelország függetlenségének ügye. Mindez az Amerikai Egyesült Államok elnökének, Woodrow Wilsonnak – és közvetve Ignacy Jan Paderewskinak – köszönhetően, aki Lengyelország újjászületését tartotta az első világháború egyik céljának. Tizennégy pontból álló terve mérföldköve volt a lengyelek független államáért folytatott harcának.
Nem sokkal ezután meg kellett tapasztaljuk Szent Pál szavainak igazát, hogy a szabadság annyiban adott, amennyiben feladott is, és hogy nem adatik meg örökre, vigyázni kell rá, gondozni kell és készenlétben kell állni a védelmére.
A mi esetünkben az alig visszaszerzett függetlenség hajszálon függött, amikor az ifjú szovjet állam megindult Lengyelország ellen. A katonák hősiességének és elszántságának, a parancsnokok – élükön Józef Piłsudski marsallal – bölcsességének és magyar barátainknak a döntő ütközetben nyújtott segítségének köszönhetően, amelyet később „a visztulai csodaként” emlegettek, a támadókat sikerült Keletre szorítani, s ez megakadályozta – ahogy azt sok történész vallja – a kommunizmus továbbterjedését Európában. Ezután a társadalmi élet és az állami struktúrák fáradságos újjáépítésének két viharos évtizede következett.
Ezt a folyamatot szakította félbe az első világháborúnál is borzalmasabb második világháború kitörése. Végül a győztesek táborában találtuk magunkat, de emberveszteségünk és a nemzeti vagyon terén viselt veszteségünk elképzelhetetlen méreteket öltött. Utána pedig a győztes nagyhatalmak vezetői újabb nehéz próbának tettek ki minket – és több más közép-európai országot szintúgy –, negyvenöt évi erősen korlátozott állami szuverenitásra kényszerítettek bennünket.
Ezek miatt a rossz történelmi tapasztalatok miatt vagyunk ma is annyira érzékenyek saját alanyiságunk és szuverenitásunk kérdéseire. Ezért viseltetünk olyan nagy tisztelettel más, hasonló helyzetben lévő országok és nemzetek érzelmei, magatartása és aspirációi iránt. Viszont aggodalommal tekintünk Európa jövőképének azokra a politikai projektjeire, amelyek Európát mint egy szuperhatalmat állítják elénk, ugyanis az ezzel járó kulturális egységesítés veszélyt jelentene az összes kisebb nyelvre, kultúrára és a kisebb nemzetek nemzeti önazonosságára. Leszek Kołakowski, a kiváló lengyel filozófus, akit igazán nem vádolhatunk provinciális elmaradottsággal, így ír erről:„Szomorúan gondolok már magának a szuverenitás gondolatának az eróziójára is. (…) Nem szeretnék olyan Európát, amelyben minden különbség eltűnik az egyes államok között, nem szeretném, ha mindnyájan aktívan arra törekednénk, hogy ezek a különbségek eltűnjenek, nem szeretném, ha egy nyelvünk lenne, egy (mesterséges nyelv, mint a) volapük, egyetlen nyelv, amelyen mindannyian beszélnénk, vagyis az angol. A változatosságot szeretem. (…) És ugyanúgy a lengyel kultúra megkülönböztetettsége mellett teszem le a voksom.”
A lengyelek örömmel fogadták az Európai Unióhoz való csatlakozást, és büszkék a közös európai kulturális és civilizációs örökségre; ugyanakkor bennük élnek az iszonyatos háborús traumák és a megélt szenvedések. Most pedig aggodalommal figyeljük kontinensünk jövőjének egyes vízióit, amelyek veszélybe sodorhatják nem egy hagyományos értékünket, mint például a család, a nemzeti nyelv és kultúra, a nemzeti identitás vagy éppen az európaiság. Az európai közösségben biztonságban szeretnénk érezni magunkat és szeretnénk tovább fejlődni, s a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való tartozás erre esélyt is ad.
Néhány éve Lengyelország – Magyarországhoz és a visegrádi négyek többi országához hasonlóan – dinamikusan fejlődik, és csökken a nyugati országok gazdaságától elválasztó távolság.
Éppoly dinamikusan fejlődik az utóbbi években a lengyel–magyar gazdasági együttműködés is. Az országaink közötti kereskedelmi érték meghaladta a kilencmilliárd eurót, és az utóbbi két évben Lengyelország volt a magyar piac harmadik legnagyobb exportőre. Számos, az egész közép-európai régiót lefedő infrastrukturális beruházás – a már megvalósítottak éppúgy, mint a közeljövőre tervezettek – minden bizonnyal hozzájárul Európa ezen részének további fejlődéséhez, hogy a Nyugat és az egész világ teljes jogú partnereivé válhassunk.
Nagyon örülök, hogy a kultúra, a művelődés és a tudomány területén is nő az együttműködés Lengyelország és Magyarország között. Ezt a célt szolgálja a nemrég nagy lendülettel elindult Felczak Alapítvány működése is. Lengyel ikertestvére is nemrég startolt. Mindkét intézmény Orbán Viktor miniszterelnök úr kezdeményezésére, a lengyel féllel való egyeztetés útján jött létre. A két intézmény lehetőséget teremt arra, hogy egész Európa jobb jövőjét szolgálva, jobban megismerjük egymás kulturális örökségét.
Isten áldja meg Lengyelországot!
Isten áldja meg Magyarországot!
Isten áldja meg Európát és minden Önök által képviselt államot, nemzetet! w
A nagykövet beszéde elhangzott 2018. november 13-án, a Lengyelország függetlenségének 100. évfordulója alkalmából a Szépművészeti Múzeumban tartott ünnepi fogadáson