Hova emigráljak?

Amikor bizonyos években – például az enyhe téli hónapok miatt – a pockok létszáma nagymértékben meghaladja az átlagos egyedszámot. De a sáskajárások ugyanúgy gradációs jelenségek, hasonlatosan az észak-amerikai tundrákon időnként óriási tömegben megjelenő lemmingek vándorlásához. Ha beköszönt a pocokgradációs időszak, akadnak bagolypárok, amelyek tizenkilenc fiókát is fölnevelnek. Nekem nincs tizenkilenc utódom, három szájat viszont muszáj etetnem. Ennyi a fészekalj. De mivel gradációs időket élünk, mert falkában vándorolnak a szülőföldemen át, lelakva Bácskát, és a sáskajárás napi szinten tapasztalható, mi más egyebet tehetnék? Én is elvándorolok.

Amerika régi álmom – de oda vízum, zöld kártya híján nem mehetek. Ráadásul az egyetlen nagyhatalom, amely hatékonyan védi magát a gradációs folyamatoktól. Keleten-Nyugaton egy-egy óceán, délen sok ezer kilométernyi demokratikus betonkerítés, északon meg Kanada kefesűrű erdőségei. Ázsia hagyományosan zárt közösségébe beilleszkedni Marco Polónak sem volt könnyű. Fehér, fekete, drapp embertől ódzkodnak, kétezer éve a kínaiak is inkább a falas megoldásban hisznek.

Az Orosz Anyácska vodkatengerét viszont már nem bírná a negyvenöt éves májam. Maradna Ausztrália, de egyrészt rohadtul messze van, másrészt ami ott mozog, az emberre veszélyes. Ezt manapság szerencsének nevezik. Ezenfelül az ausztrál parti őrségnek nyílt lőparancsa van: a magamfajta pockokat csónakostól visszavontatják a nyílt tengerre, és még örülhetünk, ha nem egy torpedóval fogadnak.

Mi marad hát a busafejű bácskai-nak? A Közel-Kelet és Afrika. Ki is néztem magamnak a térképről a Katari Államot. Az egyik legtoleránsabb arab országnak számít, pedig államformája – a libertinus demokrácia helyett most láss csudát! – abszolút monarchia. Egy ember – az uralkodó – dirigál. Mégis megtűrik, akárcsak a rövidnadrágos, trikós nyugati nőket is, bár a vallási szokásaikra ajánlott ügyelnünk. Az iszlám náluk társadalmi forma, erkölcsi előírás, ami az ott lakók életének szerves meghatározója. Ahogy a GDP-jük is.

A világon Katarban a legmagasabb az egy főre jutó hazai össztermék: minden lakosára kilencvenezer dollár jut évente. Gyógyír a negyvenfokos hőségre! Ennyiért már megéri a sivatagot, meg a helyben sugárzó al-Dzsazíra hírcsatorna reklámjait bámulni. Pláne, ha számításba vesszük az újvidéki televízió színvonalát.

Tehát Katarba szeretnék emigrálni. Oda kell a munkaerő. Persze, nem karikaturista-grafikusi-közírói állást keresek. Egy ideje az arabok nemigen értik a viccet. A ceruzástól lemetszett kezemtől csak a lefejezésem lenne kínosabb. Kőműves segédmunkásnak viszont akad hét ajánlatom is – ennyit a világhálón böngészve kapásból találtam. Kérik hozzá a megbízási szerződésemet és az irataim másolatát. Ez utóbbi fejtörést okozott, mert én a szerb–macedón határnál meg akartam szabadulni minden okmányomtól: széttépve a passzust, a diplomát, a véradókönyvecskét, az anyakönyvi kivonatot. S csak miután föllármáztam, leraboltam fél Szerbiát, végigpofoztam néhány macedón rendőrt, Molotov-koktélokkal áttörtem a görög határzárat, mutatnám a brüsszeli tévécsatornáknak sírásra görbült szájú kis családomat, dühödten kérve a humanitárius jussunkat.

A görögök kezüket-lábukat törve meghiteleznének. Kapnék tőlük csomagot. Ebből kiválogatnám a hal- és marhakonzerveket, amiket az isztambuli bazárban pénzzé tennék. Anatóliában az út mellett parázson mindennap sült malacot pörgetnék. Füttyögnék, mutogatnék a lefátylazott nők után, és gúnyt űznék abból, aki fejkendőben merészel elhaladni előttem. Ha ezért rossz szemmel néznek rám, hivatkozni fogok az emberi jogaimra, meg egy régi pozsareváci egyezményre, amelyben Krassó-Szörény vármegyét elcsatolták a török portától.

Szíriába érve az ottani hatóságoktól politikai menedékjogot kérek majd, és a Vörös Félhold segélyszervezet a gyerekeimet tengerparti üdültetésre viszi ferences rendi hittantanár kíséretében. Nekem sűrű bocsánatkérések közepette kifizetik a damaszkuszi úton szembejövő forgalom miatt elszenvedett sérelmeimért a bánatpénzt. Mivel angolul keveset, arabul meg semennyit nem beszélek, magyarul kényszeríteném rá a taxisofőröket, hogy gyűjtsék halomba a sivatagban elhajigált szemetünket. Csak szerb dinárral és magyar forinttal lennék hajlandó fizetni nekik. Utunk során követelném a latin betűs feliratokat, és Rijádba érve egy keresztény, siket jeltolmácsot. Mivel Szaúd-Arábia az Egyesült Államok leghívebb közel-keleti szövetségese, Mekkában szankciókkal fenyegetném meg a városi vezetést a déli harangszó elmaradása miatt.

Mire a családommal Katarba érnék, már megelőzne a hírünk. Fogadna bennünket a legfőbb imám, aki megmosná a lábunkat, és többször, nyilvánosan elnézést kérne az iszlám évszázados túlkapásaiért. Aztán mindenfajta segélyt kapnánk, többet, mint amiért az ott élők valaha megdolgoznak, és egy helyi, radikálisan katolikus pártot alapítanék. Innen egyenes út vezetne ahhoz, hogy Katar első ombudsmanja lehessek.

Szólnék néhány régi bácskai cimborámnak, zentai, királyhalmi, horgosi haveroknak, hogy szedjék a cókmókjukat. Induljanak. Mi vagyunk az arab világ reménysége. Szükségem lesz megbízható magyar emberekre.

Pósa Károly
grafikus, a magyarkanizsai Dobó Tihamér Képtár vezetője