Hősök, fantaszták, félelmek

Kisfiam, oda csak az imádság szálljon – mutatott gyámoltalanul aranyos nagyanyám a fellegekbe, pedig akkoriban már nem Blériot úr kápráztatta el bravúrjaival a minden újra fogékony gyalogembert, hanem egy Gagarin nevű moszkvai gárdakapitány vitte az Úrhoz a földiek üzenetét. Mindkettő nagy tett volt a maga nemében és a maga idején, s nem tudni, melyikőjük félt jobban, már ha félt egyáltalán.

Én mindenesetre féltem, és félek mind a mai napig, pedig jó sokszor vitt az egekbe a jó szerencsém vagy éppen balsorsom. És akkor még nem is volt divatban ez a robbantgatás, géplelövés, éretlen vagy éppen véresen komoly fenyegetőzés. Nem. Már maga az a tény, hogy nem két lábon állok a földön, egyszerűen megrémített. Meg persze a sokat idézett, giccsbe öregedő mondás is: ha az Úr azt akarta volna, hogy az ember repüljön, akkor szárnyakat is barkácsol neki.

Hát nem barkácsolt. Állunk itt pőrén, szárnyakból karokká korcsosult, összekulcsolt kezekkel és már-már depresszióba ájuló félelmekkel. Mert miközben úgy hiszi a halandó, hogy a végtelenben mászkál, kitágult, ugyanakkor mégis összement körülötte a tér, zavartan tudatosul benne, hogy újabb kalodába zárta magát. Tegnapelőtt orosz gépet lőttek le, tegnap Ferihegyen kényszerült földre egy német utasszállító, ma meg egy Párizsba igyekvő francia repülő menekült a montreali kifutópályára bombariadó miatt. A kaland, a repülés varázsa folyamatosan rémálomba szunnyadt.

Úgy látszik, ez a jövő. Valahogy ehhez is hozzászokunk majd, mint ahogyan a fagyot, a hőséget, a szmogot, a vadállatokat és a háborúkat is túlélte az ember, ezen is majd túlteszi magát. Görcsbe rándult idegekkel, szapora imákkal, másra át nem ruházható magánnyal. Már föl sem tűnik, ha Ferihegyen levetkőztetnek, Párizsban előállítanak, Moszkvában megfigyelnek, Washingtonban lehallgatnak. Nem. Ez a mindennapok része, sőt, egyenesen bevett gyakorlata.

Igen, mint a szem akkomodációja, idomulása, alkalmazkodása a fényhez és a távolsághoz, a helyzethez. Fény itt már nincs, csak árnyék. És elsősorban önmagunkhoz alkalmazkodunk. Atomjainkra hullva saját magányunkba menekülünk.

Így pedig lényegtelen, hogy egy Blériot nevű fantaszta vagy éppen a hős Gagarin félt-e jobban.