Illyés Gyula nagyszerű verse, az Egy mondat a zsarnokságról közismert sorait torzítottam el egy kicsit. Már csak azért is, mert mindenki, aki magyarul él és mozog, minden rezdülésével, minden lélegzetével, mint egy szem a költő által említett láncban, ezt a kultúrát építi, toldozza s foldozza.
Mert a kultúra ott van:
„…nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban…”
Vallatás és vallomás. Elképesztő a hasonlóság a két kifejezés között. S mégis, világokat választ el egymástól a kettő. Elképesztő tehát a maga módján a különbség is… A zsarnokság sajátja az alagsori sötét folyosók, a marcona verőlegények és a dölyfösködő egyenruhások világa. Akiknek olykor – csendes és vértelen forradalmak idején – talán virágot is tűznek a gomblyukukba a tüntetők, de kevéssé valószínű, hogy meghatódnának, ha egy verset nyomnának a kezükbe a vallatottak. Akár Illyés Gyuláét. Akár Arany Jánosét, akár Petőfi Sándorét, akár József Attiláét, akár Dsida Jenőét, akár Pion Istvánét, akár bárki másét.
Az adott korral valahogy azonban mindig a kortárs szerzők, kortárs költők művei rezonálnak a legjobban, hiszen azonos tapasztalatokban merítkeznek meg, talán ugyanazokban az alagsori kínzókamrákban. Amit itt kivernek az emberekből, kínokkal és sanyargatással, az valóban lehet beismerés, bármi olyasminek az elismerése is akár, amit soha nem követtek el. Beismerése bárminek, csak azért, hogy menekülhessenek végétére is a kínoktól.
Ez azonban nem vallomás.
A vallomás valami egészen más. A vallomás mélyről fakad, az emberi legbensőbb világokból, a lélek kiismerhetetlen alagsoraiból. Ahol soha nem csavarnak be izzót marcona kezek, mert nincs is, nem is lenne hová. Ezt az alagsort izzóként világítják meg a szemek… A szerző szeme: minden, amit lát – és az érzékelés ezernyi más módja, a tapintás, a szaglás, az ízlelés… S az innen feltörő vallomás benső szükségletből fakad.
A vallomás a kultúra világa. Mert nincs jó vers, nincs épkézláb regény, nincs homályba burkolódzó ballada, nincs remek ívű elbeszélés, de nincs festmény, film, hangjáték, színmű, előadás, performance, dal, ének, zongoraverseny, koncert – nincs megfelelően érzékeny vallomásosság nélkül. Vagyis mindezekből nincs semmi benső indíttatás, belső, mélyről jövő, megmagyarázhatatlan késztetés, nélkül.
Kultúra csak ott van, ahol megbecsülik.
Amikor néhány hete, január 22-én azt ünnepeltük, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban – százkilencvenkét esztendővel ezelőtt – elkészült a Himnusz letisztázott változatával, vagy éppenséggel ma, amikor lassacskán már a március 15-ei megemlékezésekre készülődünk, gondoljuk végig, hogy milyen állapotban van az a kultúránk, amelyik minket szolgál, s amelynek alkotó és befogadó, író és olvasó, színész és néző, rendező és közönsége, szobrász és publikuma, festő és tárlatlátogató egyaránt csakis és kizárólag a komornyikja lehet. S majdan még majd a porunk is csak neki szolgál…
A kultúrát mi mindannyian adjuk össze, lényükkel, minden rezdülésünkkel, a be- és kilélegzett levegőnkkel; ami pedig fennmarad belőle, s bekerül az úgynevezett kánonba, a tankönyvekbe, az minden kornak a legkisebb közös többszöröse, és egyszersmind az esszenciája is. Ezért kellene hát felelősséggel végiggondolnunk, hogyan bánunk a kultúránkkal, mit teszünk hozzá fejenként, és mit veszünk el belőle befogadóként, érdeklődőként, közönségeként. Fogyasztójaként – ha már a fogyasztói társadalom rábiggyesztette a kultúrára is ezt a hozzá egyébként egyáltalán nem illő és teljesen méltatlan meghatározást. S ha végiggondoltuk – mert mindenki szem a láncban –, alaposan és megalkuvások nélkül, önáltatástól és saját magunk fényezésétől mentesen, akkor talán felmérhetjük azt is, mennyire vagyunk valóban méltóak arra a kinyújtott védő karra, amelyet Kölcsey nagyszerű sorait megidézve oly sokszor kértünk ide, pontosan ide, magunk fölé, hogy az oltalmába kuporodjunk.