A Békés megyei Alsókamaráson született Kamarás, eredeti nevén Velhaber Mihály ferences atya (1918–2013), akit fiatal lelkészként Újvidéken ért a második világháború vége, az akkor alapított kolostorban. Már csak három ferences maradt a rendházban 1944 őszére, Körösztös Krizosztóm, Kovács Kristóf és Mihály atya. Habár a kivonuló Magyar Honvédség felkínálta nekik a lehetőséget, hogy elhagyják a várost, ők úgy döntöttek, hogy ott maradnak a hívekkel. Miért fusson az, aki nem bűnös? A Délvidékre érkező jugoszláv partizánok Krizosztóm atyát halálra kínozták, Kristóf atyát pedig agyonlőtték a munkatáborba vezető úton, az erőltetett menetben. Mihály atya negyvenöt nap kényszermunka után szabadult a munkatáborból és a visszatért Újvidékre, de nem maradhatott sokáig a városban, az épp konstituálódó új jugoszláv hatóságok érzékeltették vele, hogy nem látják szívesen. Ekkor tért vissza Magyarországra.
Amikor szakadt ruhában, rongyosan, felsebzett lábbal, több napi gyaloglás után a munkatáborból visszaérkezett Újvidékre, a ferences rendház utcájában élő családnál keresett menedéket, a rendházba nem mert bemenni. A háborúban megözvegyült Siposs Jánosné varrt neki függönyből ruhát, majd Mihály atya távozása után 1993 januárjában bekövetkezett haláláig hűségesen őrizgette a ferences szerzetes hátrahagyott könyveit és más iratokat, dokumentumokat.
Mihály atya később Salgótarjánba került, majd időskorában a Margit körúti ferences rendházban élte utolsó éveit, itt hunyt el alig néhány nappal kilencvenötödik életévének betöltése előtt, pünkösd vigíliáján, 2013. május 18-án. Háborús karácsonyi miséjének gépiratát a Siposs Jánosné családjánál, Újvidéken hátrahagyott könyveinek egyikében találtam meg.
***
Leszállt a földre a legszebb éjjel,
Sugárzó fény özönlött széjjel.
Eljött közénk az ég Királya,
Kicsike karját feléd kitárja,
Szivedet égő szivére várja.
Eljött az ég és föld Királya… Kire a népek már oly régen epedve vártak. Ma lett valósággá, ami után sírt az emberek lelke évezredeken át. Harmatozzatok égi magasok! Ma teljesült az álom, meghasadt az Ég és a második Személy most a földre lép, mézet ont az ég.
Oh, hát akkor az egész föld, minden teremtmény, az összes ember és állat várja, hogy hódolhasson Felsége előtt! Minden lélek boldog, ha hozzá tér be az Ur, a Dicsőséges! Ha köszöntheti a próféták által megjövendölt Megváltót. Vállán vagyon a fejedelemség, és hívatik az Ő neve csodálatosnak, erősnek, a jövendők atyjának, Istennek. Az Isten dél felől jön, dicsősége elborítja az egeket és dicséretével teljes a föld. Az Ő fényessége a világosság.
De mit látunk Betlehemben? Nincs pompa, nincs diadalmenet… Éjfél van, mélységes csend. Ember, állat egyaránt nyugszik a földön. Semmi sem árulja el az éppen most végbement nagy eseményt: hogy eljött közénk az ég Királya! Mert bevonulását nem így vártuk. Ez itt páratlan, isteni bölcsesség tervezete szerint folyt le. Nem ijesztő, nem félemlít meg senkit, dicsőség nem övezi az örök atya megtestesült Fiát. Nem hódolatot akar, hanem bizalmat, nem rettegést, hanem szeretetet. Nem földre borulást vár, hanem szívére simulást: kicsike karját felénk kitárja, szívünket égő szívére várja. Boruljunk hát oda és hallgassuk, miről dobog, mit is mond nekünk e Kisded. Mert e Gyermek már születésének első percétől fogva oktatni, példát adni akar.
1. Fenséges Ur, mégsem keresi a maga dicsőségét.
2. Szegénységben is gazdag.
3. Elhagyatott barlangjában is fenséges.
4. Az éj sötétségét mosolyával oszlatja széjjel…
1. Hatalma, dicsősége végtelen. De most elrejti. Nem a Magam dicsőségét keresem, hirdeti. Csupán egynek dicsőségét óhajtja, az Atyáét a magasban. Kinek az angyali kar is zengi a Glóriát. Ez a jel: Kisdedet találunk, pólyákba takarva, jászolba fektetve. Ez a jel. Névtelen, ismeretlen Gyermek. Hogyan is gondolnánk, hogy így dicsőséget akar?
2. Üresen, szegényen jött – látszólag. Szalma, jászol, istálló… Végső szegénységet hirdet. Igazán földhöztapadt szegénység, nyomor ül a barlangban. Nincs itt ház, hanem üreg; ajtó sincs; a barlangban nincs tűzhely, nincsenek bútorok, szerszámok… Igazán kevés gondot fordítottak a Király fogadtatására! Ember nem épített, nem készített elő semmit, talán még a kőjászol is vízmosás eredménye… Az állatvilág is fukar volt a Kisdeddel szemben: a teve nem adott puha szőrt, sem a bárány meleg gyapjút; csak az ökör és a szamár áll a jászolnál, az meg nem adhat semmit, csak lehel… Mintha csak külön így lenne kitervezve, kieszelve… Igen. Így illett ez a mindenség Királyához. Nem kell Neki semmi a földből, a szellem gazdagságát az anyag fölé helyezi. Az megtartja, erről lemond. Édesanyjának érintetlen szüzességén kívül nem foglal le semmit. Így független, ez illik Hozzá! Lehetne-e méltóbb helyet találni számára? Melyik palota, milyen terem, díszes bölcső, puha pólya volna méltóbb és megfelelőbb? És kitől fogadhatná el mindezt? Ha rájuk szorulna, úgy érezzük, szenvedne páratlan nagysága, függetlensége, gazdagsága…
3. Barlangban, elhagyatott helyen születik meg az Üdvözítő. Ezt a magányt Ő választotta. Odavezette Édesanyját, amerre ember éjjel nem járt. Ő készítette elő… Hiszen sok kapu, sok ajtó megnyílt már a szegények előtt. Hát miért ezt a kedves, szelíd Asszonyt utasították el? Miért éppen vele szemben voltak olyan kegyetlenek, szívtelenek? Nem különös végzet, hanem Isten akarata, mondja hitünk szava. A szellemi nagysághoz, fenséghez illett az előkelő magányos fogadtatás, melyben egyetlen teremtmény, a szent Szűz részesítette. Más nem volt méltó Hozzá. Csak neki van ott helye, Ő pedig ott van. Senki sem mondhat imát, csak a szeplőtelen ajk, az meg mond is; semmiféle szem nem nézhet Rá, csak Édesanyjának tisztaságos szeme, és az csüng is Rajta szüntelen.
Így illik a Megváltóhoz, nem pedig zajos, lármás tömeg, harsonázó papság, tülekedő erőszak. Nem vegyülhet a tömegbe, nem veszhet el benne.
4. A jászol sötétben áll, hideg, téli éj veszi körül… A bűn éje, a lelki halál dermesztő hidege, sötétsége övezi a Gyermek jászolbölcsőjét. Nincs szeretet számára az emberi szívekben. De Ő éppen azért jött, hogy felolvassza e rettenetes tél erejét gyermeki szíve melegségével, mosolyával. Azért állt bele keményen e télbe, hogy kimutassa, nem kell Neki lágy, puha természet, hanem a rideg, hideg szigort is mosolyogva bírja el, hogy kimutassa lelkének erejét és szabadságát.
Vedd keresztedet és kövess engem – szól mindannyiunkhoz –, az önmegtagadás a lélek uralma a test fölött. Hozzá, a törhetetlen Győzőhöz úgy illett, hogy rideg nélkülözés övezze. És kedves mosolyával magyarázza a karácsonyi örömhírt: békesség az embereknek, kik követnek a szenvedés és küzdelem terén is mosolyogva, kik hinni, remélni, de főként szeretni tudnak, kik még szenvedve is tudják énekelni lelkesen, mosolyogva: dicsőség az Istennek! A betlehemi barlangból ilyen tanítást ad e Gyermek. Belőle ilyen élet fakad. És aki igazán hisz Benne és szeretettel közeledik Feléje, annak lelkét diadalmas, szent öröm tölti ki. Mert meglátja szegénységében is végtelen gazdagságát, elhagyatottságában fenségét, és minden sötétséget elűző fényességét. És boldog, diadalmas örömmel zengi az angyali karral: dicsőség, dicsőség az Istennek, és béke a földön az embereknek.
Főtisztelendő Quardian Atyának, és az egész kedves Családnak kegyelemteljes, boldog Ünnepeket kívánok a Clericát nevében.