Ha felmegy a bérnyomás

Fizeté­seink ugyanis töredékét teszik ki a nyugati országokban folyósítottaknak.

Éppen ezért drukkolunk minden olyan állami, kormányzati erőfeszítésnek, amely prioritásként, de az ország teljesítőképességéhez mérten helyezi középpontba a bérfelzárkóztatást. Ha nem csal emlékezetünk, a jobboldali kormányok specifikuma ez: csakúgy, mint az Antall-kormány idején (pl. közszolgálati, közalkalmazotti jogviszony rendezése, igazságszolgáltatási dolgozók illetményének megemelése) most is kirukkolt néhány életpályamodellel a kabinet. Míg korábban a honvédségi jövedelmeket rendezték, most a pedagógusok és az egészségügyi alkalmazottak bérének felhozatala zajlik. Eközben a piacgazdaság kereteinek megfelelően a versenyszféra is rendezi az ügyet: gondoljunk csak a győri Audi-történetre, ahol szakszervezeti nyomásra növekedtek a fizetések, de az üzleti szféra más területein is – hipermarketek – tetten érhető a bérnyomás.

Mindenesetre a friss kimutatások alapján rég nem látott tempóban izmosodnak a reálbérek, amelyhez nulla infláció társul. Azaz, szemben a korábbi dicsőséges ciklusokkal, nem veszítik el értéküket a fizetések. Valószínűleg sokak számára az sem csekély vigasz, hogy a minimálbérek a kelet-közép-európai régióban nálunk bővülnek a leginkább.

Ezzel együtt még jövőre és azt követően sem keresünk annyit, mint a közeli nyugati országokban.
Noha imitt-amott ellentmond egymásnak a statisztika és a valóság. Például a hozzánk képest dúsgazdag Németországban vagy Észak-Olaszországban egy átlagos, képesítéssel rendelkező bolti eladó, szociális gondozó vagy éppen fodrász keresete „megáll” az ezer eurónál, amelyből még sok „minden” – albérlet, s egyéb megélhetési költségek – lejön. Ráadásul magasabb árszinten kell gazdálkodni a havi fixből. Itt jegyezzük meg, hogy sokszor legendáriumba illenek a „kinti” magyarok tudósításai a Lajtán túli világról. Nem azt vitatjuk, hogy a nyugat-európai országok elképesztően fejlettek, és hozzánk képest úgy általában habzsi-dőzsi van, hanem azt: honfitársaink milyen körülmények között is élnek, másodrangú állampolgárként. Uniós tagság ide, uniós tagság oda.

Higgyék el, miként Lengyelországban, úgy hamarosan Magyarországon is megfordul a trend: miután a többség soha nem tud beilleszkedni – nyelvi, kulturális és gazdasági okok miatt –, hazatérnek a magyarok. Pedig, miként az halljuk baloldali és liberális barátainktól, elképesztő a szegénység, ráadásul az mélyül, mi több „nő” is. Amennyiben Ausztriából nézzük magunkat, tényleg nagyon szegények vagyunk. Svájcból rápillantva hazánkra pedig kifejezetten koldusok.

De minden relatív. Negyvenévnyi szocializmus után legalább ennyi idő kell ahhoz is, hogy valamelyest felzárkózzunk.

Vitatjuk azonban a Magyar Szakszervezeti Szövetség „tudományos” kutatását, miszerint immár négymillióan élnek létminimum alatt. Ez a kimutatás ugyanis sem első, de még második próbálkozásra sem tud olyan mélyből meríteni, mint a KSH-felmérések. Még akkor sem, ha történetesen a KSH egykori elnöke, Belyó Pál igazgatta az adatgyűjtést. Zárójelben jegyezzük meg, hogy Bajnai Gordon volt miniszterelnök nevezte ki 2009-ben Belyót hat évre. A kinevezés ebben a kontexusban tehát aligha lehet más, mint politikai.

Heccelni, összezavarni viszont lehet ilyen összefoglalókkal a „népet”, miután „kevés a pénz az embereknél”.
Szorgalmazzuk, hogy béreink lemaradásáról, de leginkább a „megoldásról” legyenek szakmai viták.
Kérdezzük csak meg, a most éppen „emeléspárti” kollégáktól, hogy az állam vagy éppen a versenyszféra miből emelje jobban, erősebben a fizetéseket. Ha nincs mögötte fedezet, annyit ér majd, mint a 2002-es, Medgyessy-féle kétszer száznapos intézkedéssorozat. Akkoriban megemelkedtek ugyan a közalkalmazotti bérek, de az infláció egy részét el is vitte. S miután nem volt mögötte teljesítmény, a költségvetési hiány felfutásával az államadósság is gyarapodásnak indult. De ki emlékszik már az adósságszámlálóra?
Szó se róla, a nagy nyereségű gazdasági ágazatokban lenne hová emelni a szerény magyar bérszintet, ilyenkor azonban a külföldi érdekeltségű befektető azt mérlegeli, hogy mekkora profittal érdemes itt maradnia. Vagyunk azonban már annyira versenyképesek – lásd: Audi –, hogy előbb-utóbb a legtöbb nagyvállalat is felismeri, nyeresége terhére, de bővíteni kell a dolgozók jövedelmeit.

A költségvetésnek azonban akadnak határai – például az az európai uniós limit, amely nem engedi meg, hogy magasabb legyen a hiány, vagy éppen a gazdasági növekedés fenntarthatósága. Vagyis lépésről lépésre tud előremenni az állam.

Ha pedig rendre azt hallják – nem éppen kormánypárti – vállalkozóktól és közgazdasági képzettségű nyilatkozóktól, hogy az állami „körben” egyszerűen csak meg kellene emelni a béreket, s ezáltal rendeződne a helyzet, akkor bátran kérdezzenek vissza.

Ők maguk miért nem fizetnek többet az alkalmazottaiknak?