Gyermekbeszéd és újbeszél

Lapunk néhány napja üdítően aktuális, szem- és fülnyitogató hatású levelet kapott Molnár Judit olvasónktól (Lehet-e Mozart-Kuglert enni a Sztátszoperben?, 2016. szeptember 28.). Az idegen nyelvekben jártas, a mai magyar beszédet figyelemmel kísérő egyetemi docens egy szép csokrot küldött azokról az elburjánzó, ijesztően buta nyelvtani, műveltségi, tárgy- és nyelvismereti hibákról, „leiterjakabokról”, amelyeket nap mind nap közkinccsé tesz a rádió, televízió és a sajtó.

A szánalmas példák sorában „komikának” nevezi valaki a néhai Major Tamást, egy élő színművész „Mozart-Kuglernek” mondja az ismert osztrák édességet, a bécsi gála színhelyét „sztátszopernek” ejti a tévés műsorvezető. Egy médiatulajdonos városnak hiszi Isonzót és Doberdót, egy másik okostojás „etonnak” ejti a híres angol iskolát. „Ha újra kezdhetném, csakis valamelyik médiumnál helyezkednék el” – mondja a levélíró, arra utalva, hogy következmény nélkül lehet butaságokat mondani, tévedéseket leírni az „elektromos” (Torgyán József) és a nyomtatott médiában.

Nemrég írtam egy szösszenetet arról a terjedő nyelvtani pongyolaságról – sajnos épp a közszolgálati csatornákon hallhatóan –, hogy valaki csak úgy simán „emlékeztet”, „összegez” és így tovább. Ezek az igék így magukban nem, csak a hozzájuk kapcsoló vonzattal értelmesek – „emlékeztet arra, hogy…”, „összegezi az elhangzottakat…” –, különben bántják a fülünket. A jelenség oka egyszerűen a lustaság. Rendkívül rút, fülsértő fejlemény, ahogyan a többes számú „láthatók”, „hallhatók”, „megnézhetők” átalakulása történik „láthatóak”, „hallhatóak”, „megnézhetőek” formává. Indokolatlan, fölösleges, a magyar kiejtéstől idegen az „oa” magánhangzó-torlódás. Csecsemőbeszéd. Ehhez kapcsolható az „egy kicsit”, „egy picit” kifejezés használata, amit gyakran hallani nyilvánosság előtt beszélő felnőttektől, rádióban szereplőktől. Ezek épp olyan felesleges, és komolytalan beszédelemek, mint az „igazándiból”. Néhány napja „istenigazándiból” fogadkozott rádióműsorban egy neves vállalkozó. Angolul baby talknak mondják az effajta beszédet.
A „köszönhetően” formula már úgy beágyazódott a hétköznapi nyelvbe, hogy alig vesszük észre, amikor azt halljuk: a kéményseprő lezuhant a magasból az elhanyagolt tetőjárdának „köszönhetően”. Sajnos, nem volt kinek „megköszönnie” a szerencsétlenségét.

Érdekes példaként vegyük a jelenkori magyar labdarúgás és a beszéd összefüggését. Nem a lelátó műsoráról van szó. Amikor a meccs végén az „ügyeletes” focista – aki vélhetően a legbeszédképesebb a többiek között – nyilatkozik a tévériporternek, leszűrhetjük belőle a valóságot. Nem is kell odafigyelni arra, mit mond, beszélnek helyette a bőrét beborító tetkók. Az illető nevét sem érdemes megjegyezni, mert a következő szezonban már valahol máshol játszik. Az igazi, régi magyar és újabb futballisták – Sárosi dr., Deák, Puskás, Bozsik, Grosics, Sándor Csikar, Albert, Détári és sokan mások – hosszú évekig játszottak a csapatukban, nem végeztek akadémiát, mégis okosan és szellemesen beszéltek, nem hordtak magukon tetoválást, mégis tiszteletre méltó sportolók/emberek voltak.

Sajnálatos, hogy 1990-ben valóban felszabadult országunk látványos fejlődésével – köztük az idegennyelv-ismeret elterjedésével – ellentétben gyorsuló ütemben romlik a magyar köznyelv. De hát hol is van ma olyan őrkatonája, mint Lőrincze Lajos volt, vagy Montágh Imre logopédus, akitől nemcsak a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatói tanultak magyarul, hanem a Magyar Rádió és Televízió bemondói is.
Azóta nagyot változott a világ. És a magyar média. Több mint öt évig vezethettem úgy hetenkénti beszélgetőműsort kereskedelmi rádióban, hogy csak három év múltán szólt rám Nagy Katalin és Vas István Zoltán: ne úgy mondjam, hogy „a tízórás hírek” után… (Helyesen: tízórai, köszönettel.)

Mindezeknél van egy sokkal nagyobb, veszélyesebb hírem is. A gondolkodás, a beszéd és nyelv szervesen, genetikusan, szellemileg, érzelmileg és morálisan is összefügg. A mindenkori hatalmak jól tudták, tudják ezt. Nem egyszer megtörtént a világtörténelemben, hogy a hódító erő, miután leigázta rivális – vagy csupán gyengébb – ellenfelét, elragadta tőle az anyanyelvét. Megtiltotta a használatát, ami által arra kényszerítette, hogy alávesse magát a győztesnek, és ott reméljen jövőt magának és a hozzátartozóinak. A világhírű George Orwell, aki 1945-ben megírta az Állatfarm (Animal Farm), majd 1948-ban az 1984 című könyvét, messze előre látott a 20. század második felében. Az általa „újbeszélnek” (newspeak) elnevezett, bizarr kommunikációs nyelvezet – valójában: antagonimia – csak a kiváltságosok számára volt olvasható. Mások a „kacsabeszélt” hápogták (duckspeak).

A nyomasztó kulcsregény a 21. században is időszerű. Nincs szükség óriási hadseregekre vagy atomfegyver-arzenálokra, ha a nemzetek nyelvét el lehet hódítani és ki lehet cserélni másikra.