Féloldalas seregmustra

Amikor két hadsereg feláll, hogy összemérje erejét, mindig van valamelyes kiszámíthatatlanság a kimenetelben. Ezt az állapotot ragadják meg az eposzköltők, megállítva az epikus időt, hogy az olvasói várakozásokat fokozva bemutassák a szemben álló feleket, a harci célokat, a nagyralátó reményeket s az izmaikat feszítgető, pajzsukat kardjukkal döngető hősöket. Jelen cikkemben nem tolom fel magam az eposzköltőségig, mindössze az egyik oldal hevenyészett seregmustrájára vállalkozom. Megkísérlem felrajzolni, nagyon leegyszerűsítve (!): kik azok, honnan jöttek, eddig mit értek el, s milyen haditervvel mit akarnak-akarhatnak, akik velünk szemben állnak fel a jelen összecsapásban.

Európa rongálása

Először is ki kell mondanunk: a keresztény Európa-ellenes seregek felvonulása nem Sorossal kezdődött. Évszázadok óta folyik, s ezalatt az ostromlók – a felszínen mindenféle jelmezt öltve, lényeg szerint azonban mindig önmagukkal azonosan – nagyrészt szabadon fújták harsonájukat, és bontogatták az európai intézményeket. A szabadkőművesek azzal kezdték, hogy a kereszténységből kidobták a vallást és a hitet, s csak a szerintük racionálisan elfogadható néhány erkölcsi szabályt tartották meg, azt is puszta ajánlás formájában. Az egyház elleni támadással folytatták. Nem sikertelenül. A végén, mára, a kereszténység megszűnt erős vallás lenni, inkább csak kultúrává vált. S vezetői ebbe belenyugodtak. Amikor az Európai Alkotmányszerződésből kimaradt a kereszténység (kik hagyták ki?), Európa nem verte tiltakozásul, és nem borította fel az asztalt, hogy a személyiségét pedig nem hagyja felszámolni. Hagyta.

A korábbi szálon folytatva: a jakobinusok – maguk is szabadkőművesek – vezetői a tekintélynek üzentek hadat a csőcselék nevében, akasztgatva, guillotinozva. A marxisták – maguk is szabadkőművesek (ezt a továbbiakban már nem ismétlem) – pártokba szerveződve mindenki szeme láttára világnagy összeesküvést szőttek a fennálló rend ellen. Ugyancsak bő másfél évszázadra szólót. Elsősorban a társadalomszervező tulajdon kiiktatásával, illetve forradalmi kisajátításával akarták összeomlasztani, maguk alá gyűrni Európát (és a világot). Nemzetközinek vallották magukat, s ezzel a nemzetet is kidobták a pakliból. A Kommunista Kiáltványt Marx akár a szabadkőműves páholya alapító iratából is másolhatta. Aztán jött Freud, aki a minden társadalmi szabályozás ősi mélyében lévő szexualitást vette célba és dobta ki, mint ami „rossz közérzést” támaszt az emberekben. Hogy a szexuális szabályozottság hiánya hová vezet, arról nem szólt előre. A sor tizenkilencedik és huszadik századba eső része igen hosszú és az eddigiekhez hasonló tételekből áll. Ezeket elhagyom.

A sor hozzánk közelebb eső vége Marcuse nagy konklúziója: a részekbeni szétszedés után az egész európai típusú civilizációt kell megsemmisíteni, hogy – az el nem magyarázott jellegű és lényegű – világforradalom létrejöhessen. Az 1968-as diáklázadások már ennek a tannak a jegyében rúgták fel a parancsolatokat, s tiltottak minden tiltást. A közéjük tartozó Reich szerint a hagyományosan: morálisan és szexuálisan épített ember – főleg ha apai tekintélyre törekszik a családban – alapvetően „fasiszta” személyiségű. Darabokra kell bontani, nehogy a borzalmas ember újjászülje a borzalmas rendszert. Ilyen értelemben új ember kell. A „fasiszták” helyett. S végül jött Soros kedvenc szellemi hadsegédje, Popper, aki mindezt egyszerű képletbe foglalta össze. Az általa javasolt „nyílt” (vagyis hagyományos eszmei és érzületi összetartó erők nélküli) társadalmat kizárólag a piacon érvényesülő tevékenységcsere és fölötte a minden értéket támadhatóvá és szavazatokkal eldönthetővé tevő liberális alkotmány jogrendje szabályozza. Ami a kettő között van: magánügy. A vallás magánügy. A közösség (ami nincs is – mondja HZS jelenleg is működő tankönyvszakértő!) és a nemzet magánügy. Az iskola magánügy. A történelem és a kultúra magánügy. A szexuális magatartás bármely alakzata magánügy. S – sajnáljuk – de igazság sincs. Mi az?

Hatalomkoncentrációk

A szétszedésekkel párhuzamosan a szabadkőműves bicepsz is próbálgatta magát. 1871-ben Párizsban még marxista szociáldemokrata köpenyben. Aztán a huszadik század elején Portugáliában vagy egy évtizedig tombolva (szerzetesrendek fizikai szétverése és tagjaik megalázása, kivégzések, kínzókamrák, évtizedes kormányzati anarchia és a közösség kirablása). Aztán Rosa Luxemburg és Ernst Thälmann vezetésével tört ki felkelés a forradalmi munkásosztály nevében Németországban. Ezt maga a forradalmi munkásosztály verte le. Közben 1917-ben Oroszországban Leninnel az élen léptek fel, egyedül tartós sikerrel. És 1918-ban Budapesten (ezt viszonylag jól ismerjük). Aztán a húszas-harmincas években Olaszországban és Spanyolországban („Madrid határán állunk a vártán…”). Ezeket az anarchikus és siralmas hatalomátvételi kísérleteket az éppen érintett ország a hadseregre, a parasztságra és részben az egyházra támaszkodva leverte. Az Európában és Amerikában ekkor már jelentős túlsúlyban lévő liberális (szabadkőműves) ihletésű sajtó tajtékzott. A szabadkőműves erőkoncentrációkat mint az emberiség üdvét, a történelem főutcáját mutatták be, s a leverőket – akik amúgy nemritkán viszonozták is a hatalomátvétellel kísérletezők kegyetlenségét (Hitler, Franco, Horthyék Orgoványban és Siófokon) – vadállatoknak mutatták (persze, olykor azok is voltak). Hogy ehhez a mindenütt „vadállati fasizmust” vizionáló történelmi fogalomképzéshez nekünk mi közünk, nem tudom. Hogy a világháború szörnyű veszteségeiből, a Tanácsköztársaság pusztításaiból, a román megszállás rablásaiból, a jóvátételek terheiből, a trianoni csonkulásokból az országot talpra állító Horthynak mindehhez mi köze, kérdés.

Néhány szó az EU-ról

Nem célom – nem is vagyok hivatva rá –, hogy a második világháború utáni folyamatokat áttekintsem vagy értékeljem. Csak megjegyzem: az erős „fasizmusok” kérdését a második világháború úgy-ahogy „elrendezte”. A győztesek Európa gyengeségét lépten-nyomon demonstrálták és kihasználták. A viszonylagos csendben a szabadkőművesek-cionisták léptek egy nagyot: megalapították Izrael államot. Aztán jött a hidegháború. A frankfurti szabadkőműves-neoliberális filozófiai iskola prominensei visszatértek Európába az Egyesült Államokból. S hogy működnek: jelezték az európai típusú civilizáció megsemmisítését zászlóra tűző 1968-as párizsi „események”. Aztán összeomlott a szocializmus. És több lépésben létrejött az egységes Európa magja.

Itt merül fel aztán a kérdés, az én kérdésem: a cikkemben elővezetett rendszerbe hogyan illeszkedik bele az európai koncentráció. Kétségtelen, hogy az elsődleges mozgató a tőkeérdek: akkora piacot kellett létrehozni, hogy az európai tőkét méretgazdasági pozíciója versenyképessé tegye a világ más régióinak nagytőkéjével (repülőgép- és rakétagyártás, hajó- és hadihajó-építés, gyorsvasutak, nukleáris fegyverzet és energiatermelés, elektronikus távközlés, számítógépipar stb.). A politikai oldalon azonban az ehhez szükséges hatalomkoncentráció sokféleképpen végbemehetett. Nos, a demokratikus törekvésekből és birkózásokból végeredményben egy olyan politikai felépítmény jött létre, amelyben minden olyan kérdést, amelyben az Európát letaroló szabadkőművesek, neoliberálisok (ez az Amerikában született legújabb önmegnevezésük) dominanciája biztosítható, a dokumentumokban előírt demokratikus úton intéznek el. Szavaznak, döntenek, végrehajtanak. Más kérdésekben a látszólag demokratikus túlsúlyok a döntőek. S ezek annak javára működnek, akik belülről politikailag elfoglalják a két-három nagyállam vezető pozícióit. Befelé demokrácia, kifelé diktatúra. S mire használható! Figyelte-e valaki, amikor a kilencvenes években Konrád György elkezdte követelni közös európai magatartás- és gondolatrendőrség felállítását a neki nem tetsző magatartások és eszmék ellen. Nos, a hatalomkoncentrációnak ez a funkciója az államépítésben részt vevő s végül hatalomba került frankfurtistáknak, neoliberálisoknak eleve ott volt a fejében (Cohn-Bendit, Verhofstadt, Merkel, Barroso, Juncker, Neelie Kroes, Schulz stb.), s csak alkalomra vártak, hogy éljenek vele. A neoliberális hatalomgyakorlás harmadik ága az apparátusok kezdeményező és döntéselőkészítő – alkalmanként informálisan ügydöntő – pozíciója. S akkor a pénzhatalom demokratikusnak álcázott „civil” megjelenéséről még nem is szóltunk. A neoliberális-szabadkőművesek csak az alkalomra vártak, hogy éljenek demokratikusnak álcázott, valójában mindentől független hatalmukkal. A 2015-ös migránsjárás volt az „alkalom”.

A migránsgyártás

Azt, hogy az arabokat egész Palesztinából, a leendő Izrael állam teljes területéről el kell távolítani, először maga az alapító eszme képviselője: Theodor Herzl mondta ki. Később a tényleges alapító Ben Gurion csatlakozott hozzá. De ő azt is tudta: egy ilyen erőszakos akció – bármily egyszerű legyen is katonailag (ezt már Sharontól tudjuk) – olyan nemzetközi felháborodást váltana ki, amit Izrael állam nem engedhet meg magának. De ha valamilyen okból kifolyólag az egész Közel-Kelet lángra lobban, háborús katasztrófa sújtja az egész régiót, a korábban féken tartott vallási és nemzetiségi ellentétek robbantásba, gyújtogatásba, öldöklésbe torkollnak, romok, izzás és szenvedés mindenhol, s milliók vagy inkább tíz- meg tízmilliók pusztulnak vagy menekülnek, ugyan ki veszi észre, hogy néhány millió palesztint Gázából a tengerbe, Ciszjordániából a Jordánon túlra kergetnek. A világégés – egyebek közt szabadkőműves ihletésű vagy a szabadkőművesek befolyása alatt álló európai hatalmak (Anglia, Franciaország) és az Egyesült Államok közreműködésével – be is következett. A palesztinokból már mindjárt 1947-ben elkergettek vagy nyolcszázezret. Utána aki maradt, maradt. Megúszta. Elsősorban jeles izraeli értelmiségiek és közszereplők tiltakozásának hatására. De Irakot lerohanták. Szaddamot felakasztották. Bejrútot újra meg újra porig bombázták. Kadhafit Líbiában először porig bombázták, aztán valahogy elérték (elsősorban a franciák), hogy „törzsi erők” meggyilkolják. A zűrzavar azóta sem szűnt meg se Líbiában, se máshol. Szíriába a törvényesen és sikeresen működő kormány megbuktatására egyebek közt amerikai diverzáns fegyveresek csapatai nyomultak be (a „vegyi fegyverek ellenőrzésére”). A kiéheztetett palesztinoknak élelmet szállító görög hajó legénységét izraeli kommandósok „ritkították” meg. Aztán jött – valahogyan – az „arab tavasz” zűrzavara. Az egyiptomi államcsíny oda-vissza. Mubarak pere. Az Iszlám Állam pusztításai. A kurdok Kirkukban. Szaúd-Arábia mészárlásai Adenben. S nem úgy néz ki a dolog, hogy mindennek egyhamar vége szakadna. A rendező struktúrák célzott elpusztításával (Szíriában nem sikerült) maradt a tökéletes káosz. A boldogabb vidékek felé induló menekülőktől s azok látszólag szerencsés sorsától pedig Fekete-Afrika fiataljai is kedvet kaptak. Sok tízmilliónyian mozdultak meg.

Az Európára rátelepedő hatalom csak erre várt. Behívta, s istenhozottal köszöntötte a behívott és 2015-től feltartóztathatatlanul beözönlő százezreket. No-go zónák? Zűrzavar? Kulturális ütközés? Erőszakoskodások nőkkel? Késelések? Tömegbe hajtás kamionnal? Robbantások újra meg újra? Kusza, szabályozatlan, átláthatatlan elözönlés? Nos, ahogy vesszük. Aki csak a jelent látja, annak az. De mintha valakik, akik a demokratikus keretek között nem bíznak hatalmuk tartósságában, már egy jövőbeli szavazótábort és janicsárosztályt formálgatnának a beözönlőkből.

Olyanokból, akik szerencsére nem voltak „fasiszták”. Majdan olyan anyagi előnyök (lakás, munkátlan jövedelem, autók, nők) pórázára fűzve őket, amely előnyöket a „bennszülött” lakosság által megtermelt jövedelem újraelosztása révén hoznak létre. Aminek első jeleit máris jól látni: a szoktató eszméket már itt-ott arcátlanul kezdik pengetni, például a be nem fogadókra kirovandó horribilis büntetések formájában. A német lakáspolitika formájában. A svéd letelepítési akciók formájában. Európában egyelőre a magyarok az egyetlenek – és visegrádi szövetségeseik –, akik felismerik ennek a koncepciónak a veszélyét.

Azt, hogy mindez nemcsak koncepció, hanem működő, lassan előrenyomuló haditerv is. És ez a felismerés az oka az ellenünk felhabzó ádáz gyűlöletnek és rágalomözönnek.

Vezetői összefoglaló

Lássuk egyben  az eddigieket.

1./ Valakik egy több évszázados, szorgosan, nagy erudícióval és nagy erővel végrehajtott folyamatban Európa keresztény intézményeit szétbontották, meggyengítették, kiürítették. Európát szekularizálták, lepusztították. Keresztény és nemzetekre épülő öntudatát, szervezettségét elvették.

2./ Az így lepusztított Európára – paradox módon immár nagyrészt saját beleegyezésével – fölépítettek (egyebek közt a párizsi ’68-asok) egy óriási csiki-csuki politikai felépítményt. Ez alapjaiban – minden olyan kérdésben, amelyben a szabadkőműves parlamenti befolyás biztosítva van – demokratikusan, az elfogadott, megkötött szerződésekben lefektetett eljárásoknak megfelelően dönt. Esetleg őrjöngve, habzó szájjal „vitatkozik” a neki nem tetsző nézeteket vallókkal (Cohn-Bendit, Verhofstadt, Schulz és az utánzó nyikhajok Orbán ellen stb.). Egyéb kérdésekben, gyakran a legfontosabbakban – hogyan, hogyan nem – a különleges hatalommal rendelkező, ám senki által sem megválasztott, többségükben szabadkőműves ihletésű apparátusok kezében van a kezdeményezés, a döntés-előkészítés és nem ritkán maga a döntés. (Ez újabban valahogyan az ENSZ-re is átterjedőben van.)

3./ Az a nagyobb szerkezet, amelybe ezek az itteniek is tartoznak, az utóbbi harminc-negyven évben Európa elfoglalásával párhuzamosan a Közel-Keleten és Észak-Afrikában először talán véletlen melléktermékként, aztán tudatosan célra irányulva megtermelte a menekülőket és a példájukon okuló migránsokat. Sok-sok milliónyit.

4./ Most pedig immár elég erősnek érzik magukat, hogy ezeket az embereket – a demokratikus döntéshozatalt megkerülve – az eszméiben letarolt Európára elkezdjék rázúdítani és az államok közt szétteríteni. Itt tartunk. Ami történik: szándékosan, nyílt vagy titkos vezetői döntésre történik.
Az aktuális európai politikával kapcsolatban a sajtóban nap mint nap türelmetlenül emlegetett negatívumok (nem védik a határt, nincs közös migrációs politika, erőltetik a kvótát, ostoba és álságos „szolidaritáselveket” vetnek fel stb.) nem a Václav Klaus által (a Népvándorlás c. kötetben) vélelmezett tudatlanságból, gyengeségből, politikusi alkalmatlanságból származnak, hanem  ezek a hatalom elfoglalása utáni szándékos célmegvalósítás eszközei. Azért nem tesznek semmit, mert azt akarják, hogy ne történjen semmi. Minden úgy menjen tovább, mint eddig. Azért nincs közös európai bevándorláspolitika, mert Merkel kezében ez a közös bevándorláspolitika.

5./ A ködösítés mögül a további haditerv részletei is kibukkannak. Ez már a sejthető jövő. A behívott, bezúdított migránsok nagyobb része a jelenleg hatalmon lévők leendő választói majoritását van hivatva biztosítani. Országonként végül esetleg többszázezer szavazatot. Ami döntő lehet. Egy kisebb részük egy új janicsárosztály megalapozását szolgálja. A hatalom bölcsen látja, hogy erre a megfélemlítő szerepre vallási elkülönültségük, agresszivitásuk, robbantgató, késelő kedvük és kiképzettségük, ösztönös szadizmusuk kiválóan alkalmassá teszi őket. A társaságot megszelídíteni és pórázra venni pedig igen egyszerűen a „bennszülöttek” által – általunk – megtermelt jövedelmek és vagyon megfelelő újraosztásával lehet (ház, kocsi, pénz, nők). Vagyis az eredeti behívási ígéretek, kecsegtetések az arra alkalmasnak tartottak esetében teljesülnek is. Az ötlet töredékei már az európai politikai közbeszédben is fel-felbukkannak.

6./  Valamivel hosszabb távon felsejlik az új uralmi struktúra is. Modellje az „egyokospásztor-ötdühösterelőpuli-ötezerbutabirka” szerkezet. A Popper-féle magánügyesítés alapján közösségeitől, intézményeitől, szervező eszméitől, moráljától megfosztott, összeszerveződésre képtelen, csak egyénekként létező társadalmat az információ és a szervezeti tudást birtokló pásztorcsoport, elit néhány kegyetlen harapású janicsárral oda tereli, ahová akarja, s abból az állatból főz magának gulyást vagy piláfot, amelyikre éppen kedve szottyan. (Szamuelyt és a parlamenti kínzókamrát ne feledjük!)

7./ Vigyázat: a felvonult ellenfél nemcsak a kerítésen kívülről nyomul. Más alakban már itt van bent. Érdemes ebből a szempontból az ellenzéki pártok és a különböző „civil” szervezetek kérdését és – mondjuk – Soroshoz való viszonyát figyelemmel kísérni. És mögötte Merkelnek Junckerhez fűződő kapcsolatát. És fölötte Junckernek Soroshoz fűződő kapcsolatát. Ehhez tessék a napilapokat olvasni.  

8./ Sorossal kapcsolatban újra megjegyzem: az itt leírt rendszer nem az ő találmánya. Nem is Popperé. A dolog messzebbről jön, és messzebbre megy, mint az ő lehetőségeik. Ők pusztán ügyintézői egy nagyobb működésnek. Némileg megtévesztő, hogy az ő nevükkel – főleg Soroséval – van tele minden.

Zárszó

Ezek után továbbra is azt állítom, hogy a cikkemben leírt történeti és térbeli elemek – essenek bármily távol egymástól – nem véletlenül vagy önkényes társítás révén kerültek egymás mellé (a nemritkán több évtizedes késleltetési periódusok ellenére), hanem egyetlen, évszázadokon és nagy tereken átnyúló, logikai kapcsolatokkal egybefogott, létező rendszer részeit képezik. Ennek szerkezete az évszázadok kusza tényvilágának rárakódott törmelékrétege alól itt-ott erősebben, másutt halványabban rajzolódik ki. De a rendszer ott van. A szerkezet ott van.

A jelen ábrázolásban megjelenő egybekapcsoltság vázlatossága, hevenyészettsége a kép érvényét nem érinti. Ebben a rendszerben óriási tudás, akarat, anyagi erő és felfegyverzettség működik. S igen, be kell látni: ennek a korokra és világrégiókra kiterjedő lassú úthengernek, Gólemnek az útjából kitérni nem lehet.

Csak két dolog lehet. Vagy szétomolni, mások által kigondolt struktúrák bioalkatrészeivé, fölzabálható erőforrásaivá válni – vagy harcban talpon maradni. És a talpon maradáshoz is ez az utolsó pillanat.