Fegyverkovácsok

Nyilvánosan, már-már harsányan. Akkoriban, ha megírom, már viszik is, és azóta is pofozzák. Most meg a gázriasztóhoz még engedély sem kell, viszi, aki látja, veszi, akinek futja rá.

Hogy jobb ez, szebb ez, demokratikusabb ez, igazából nem érzem. Én még katonáéknál sem voltam, haragszik rám minden fegyver, haragszom minden fegyverre. Még az elöltöltősre meg a bodzapuskára is.

A szomszéd meg panaszkodik, hiába járja a fegyverkereskedőket – lám, egy újrafelfedezett szakma, egykoron ruszkik voltak azok, s néhány felesért mérték a pisztolyt –, mert az a német márka, amelyikbe beleszerelmesedett, se égen, se földön nem kapható. Csak szigorúan előjegyzésre. Hosszabb a várólista, mint a szívátültetésnél. Egyszerű ez, kérem: megrendült a német emberek világképe, biztonságtudata, életérzése. Bár a német lapok nem ezt írják, de úgy látszik, a német emberek csak mértékkel vásárolnak – még inkább olvasnak – német lapokat, vagy pedig nem hisznek nekik.

Mindenesetre, bármit írnak is a lapok, ha kell tartanunk valamitől, valakitől, ha nem, a kapitalizmus farkastörvénye szerint új igény született, amelyet valamilyen módon ki kell elégíteni. A fegyverkereskedő mellé lassan felzárkózik a fegyvergyáros szakma is, s viszem az unokát, beadom fegyverkovácsinasnak.

Vagy előfizetek néhány német lapra.