Nem? Ne keseredjenek el egy percre sem, sokat nem veszítenek vele. Az egész olyan, mintha egy szupermarketben a chipsek között válogatnánk. Aztán ha találunk egy magyarországi gyártóhelyűt, akkor harsány „ria-ria, hungáriázásba” kezdünk. A nagyszerű stockholmi esemény művészeti értékének megítélése természetesen nem ezen írás feladata, s a „mi fiúnknak”, a jó Freddie gyereknek is lelkesen szurkolunk. Most tehát nem is a dalok minőségéről van szó, mindössze egy érdekes, ám talán igen jellemző momentumról.
Amíg az európai plebsz szavazott, kedvenceire szánva telefonköltségét, addig a bájos svéd műsorvezető páros felvezetett egy másik produkciót. Az igen érdekes performance azt volt hivatott jelképezni, hogy Európa dolga befogadni az elesetteket. A színpadon tényleg roppant elesettek voltak, meg szimbolikusan szürkék, de amint rituálisan arcot mostak, kiderült, hogy ugyanolyanok, mint mi. Innentől kezdve a nézőtéren tízezernyi Conchita Wurst igyekezett magához ölelni őket. Mármint a művészeket, nem a műsorvezető által felkonferált sokmilliónyi migránst.
Pedig hát, kedveskéim, ha komolyan vesszük a píszi ideológiát, no meg mindent, ami ezzel jár, akkor tessék holnap reggel azonnal kiüríteni a nagyszobát egy kedves afgán család több generációja számára. Ezt azonban a művelt píszi-Európa nem szeretné. Az én szépen gyepesített kertembe már nehogy odaszarjon egy szíriai teve, nem azért kap havi ötezer eurót a kertész. Meg mit szólnának a vendégek is, mert mégiscsak jobb emberek járnak hozzánk, mi tévében szeretünk szolidárisak lenni, plazma minőségnél még sírunk-rívunk is.
Ez Európa széplelkeinek a mentalitása. Szeressük, imádjuk, dédelgessük ezeket az „elesetteket”, adjuk oda nekik kedvenc hupikék sztreccsnadrágunkat is. Kellő fertőtlenítés után egyik-másik egy tévéölelést is kaphat, főleg, ha gyerek is van hozzá. Olyan édesek ezek a cappuccino-menekültek… De tényleg, annyira puszilgatni valóan cukik. Azonban ne tévedjünk át a Btk. világába, habár lassan meglehet, a mitikus píszi öt betű, az LMBTQ, egy legalizált aljas p-vel is kiegészülhet.
De hagyjuk is ezt, ez a cikk az áthallások ellenére sem szól ilyen-olyan tangafesztről, itt az európai píszi-pride a téma. Ami a jelek szerint az Európai Unió vezetésének hivatalos politikájává vált. Médiaordasait is erre uszítja politikai felnőtt- és gyerekműsorban egyaránt.
Kisebbségi véleményt akarnak ráerőltetni a többségre.
Közvélemény-kutatások, időközi választások bizonyítják: a nép egyetlen uniós országban, még a legliberálisabb Hollandiában sem akarja, hogy a migránsokat beengedjék a hazájába. Ez nem embertelenség, ez természetes önvédelem. A vibráló nyakkendőjű brüsszeli véleményvezér erre azt mondja, hogy a nép bárgyú és megvezethető, ha rá hallgatunk, még az Európai Unió működése is veszélybe sodródhat. Éljen az uniós demokrácia!
A nép szavazzon az Eurovíziós Dalfesztiválon, hazai tehetségtelenségkutatón, vitatkozzon azon, hogy Éjjel-Nappal Lali és Farm Attila közül melyik a menőbb csávó. De népszavazást? Ne komolytalankodjunk és gyerekeskedjünk már, hiszen akkor hova lesz az európai gondolat, a szolidaritás, a mi fizetésünk és a lobbipénzünk?
Werner Faymann osztrák kancellár csúfos bukása óta nyilvánvaló: az istenadta nép elküldi azon vezetőit, akik nagyon ellene mennek. Brüsszel uniós üzérei ezért rettegnek a magyar kvótanépszavazástól. Félnek attól, hogy a példát követni fogják a saját országukban is, és akkor vége az eddigi negédes bürokrataidillnek. A népek, nemzetek Európájának végre ismét értelme lesz – rémes álom ez.
Az Európai Unió, a píszi-Európa egyik legfontosabb reklámértéke a kisebbségi vélemény tiszteletben tartása, ezért költenek eurómilliárdokat ilyen-olyan, a „másság megértését” szolgáló programra is. Azonban a héten kiderült, van, amire nem jut pénz. Az EU törvényszéke úgy döntött, hogy nem jár egy eurócent sem olyan kohéziós programra, amely a nemzeti kisebbségek fennmaradását segíti. Sőt, „nem vehető nyilvántartásba olyan európai polgári kezdeményezés, amely a nemzeti kisebbségek által lakott földrajzi területek fejlődésének előmozdítására irányul”.
Ennyi.