Vélemény és vita
Etnikai aránycsere
A magyarok száma 1961-re 518 782-re nőtt, 1980-ra 559 801 főre emelkedett, de a rendszerváltoztatás után újra apadni kezdett.
Több mint ezeresztendős együttélés után újabb történelmi sorshatárt kénytelenek átlépni a Szlovákiában élő magyar lakosok: a túlnyomóan szlovák nyelvű többség mellett már az ország cigányai következnek a kisebbségek létszám szerinti „rangsorában”, megelőzve a törzsökös magyarok lélekszámát. Beteljesedni látszanak azok a jóslatok, amelyek szerint az első világháborút követő önkényes területváltoztatás következményeként a beolvadás és/vagy a kipusztulás vár a kisebbségben élő felvidéki magyarokra (és a maradvány németekre, ruténokra, ukránokra, lengyelekre, górálokra).
A végénél ragadva meg a vasvesszőt, amivel az elmúlt 95 év leforgása alatt kormányozták a trianoni döntéssel túszul ejtett magyar őslakosokat: a 20. és 21. század európai politikusainak bűnös mulasztása – és egyben szégyene! –, hogy a világ szeme láttára netán eltűnhet, feloldódhat a szláv ajkú etnikai tengerben egy tíz évszázaddal ezelőtt hazát foglalt, államot alapított nemzet része.
Ne legyünk igazságtalanok – legalább mi ne! – a korai történelem és a benépesedés menetének megítélésében. Így írt az 1270-es évek végén élt Névtelen királyi jegyző a honfoglaló magyarok és az itt élő szlávok históriai találkozásáról: „Az Úr megtestesülésének kilencszázharmadik esztendejében Árpád vezér elküldvén seregeit, az egész földet, amely a Tisza és a Bodrog közé esik Ugocsáig, elfoglalta. (…) Aztán tanácsot tartva elküldte követeit Salán (Zalán) vezérhez, s küldött neki 12 fehér lovat, tizenkét tevét meg tizenkét kun fiút, a vezérnének pedig 12 nagyon ügyes orosz leányt, továbbá tizenkét hölgymenyétet és aranyos köntöst. (…) Salán vezér, miután látta az ajándékokat, és meghallgatta a maga embereinek követjelentéseit, szerfölött megörült. Árpád vezér küldötteit kegyesen fogadta és gazdagon megajándékozta, egyszer s mind Árpád kívánságait teljesítette: a földet összes lakosával együtt megkapta adományban Árpád vezér. Azután Árpád vezér megerősítette a békét, és Salán követeit gazdagon megajándékozva elbocsátotta, hogy térjenek haza a béke hírével.”
Ekképpen kérték, és kapták meg tehát a magyarok egymás után a szláv Zalán vezértől a Hernád, Sajó, Zagyva, Ipoly és más folyók vidékét, a Mátra- és a Zólyom-erdők birtokát. Később, amikor a Nyitra folyóhoz értek, „a szlovének és csehek, a csehek hercegének segítségével elfoglalták azt a földet, amely a Vág és Garam között a Dunától egészen a Morva folyóig terjed. Ámde amikor „látták a magyarok vakmerőségét, megfutamodtak, s nagy rettegve bezárkóztak Nyitra városába. Szovárd, Kadocsa és Huba vezérek a hadaik sok-sok fegyveresével ostromolni kezdték Nyitra várát. Isten nagy győzelmet adott nekik, nemcsak a lakosokat hódították meg, hanem egytől egyig a váraikat is, melyeknek most Sempte, Galgóc, Trencsén, Bolondóc és Bán a nevük. Majd miután a várakba őrséget raktak, egészen a Morva folyóig mentek, és torlaszokat állítva, a magyarok országának határát Boronáig (Brünn) és Sárvárig (Zalavár) tűzték ki”. (Anonymus Gesta Hungarorum, 1977.)
Így zajlott ez akkoriban. Bátran nevezhetjük térhódításnak: a 9. században még nem volt ENSZ, meg Európa Tanács, hogy beavatkozzon a dolgok menetébe (a 18-19. században Amerikába beköltöző felvilágosult, istenfélő hódítók ennél durvábban oldották meg az indián őslakosokkal). A kelet felől a Kárpátokig üldözött, letelepedő magyarok birtokba vették az állattartásra alkalmas síkföldi legelőket, dombvidékeket; a Dunától északra eső szállásföldeknek, falvaknak még a 21. században is túlnyomóan magyar eredetű nevük van. Az erdős hegyek, folyóvölgyek szláv lakói egykoron a mai Szlovákia területének háromnegyed részén éltek szegényen, egyszerű, nehéz munkával fenntartva magukat és népes családjukat.
A magyarok a déli, összesen huszonkét érintett régi vármegyében telepedtek le, részben vagy egészen, a Morva keleti partján Pozsonyig, a Csallóközben, Mátyusföldön, Nyitra vidékén és a Duna mentén az Ipolyig; föntebb Bars, Hont, Nógrád, Gömör, Abaúj, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg és Ugocsa megyében. Az első világháború előtti utolsó, 1910. évi népszámlálás adatai szerint 896 ezer magyar élt a Felvidéken, összesen csaknem kilencszáz településen. A nagy háború utáni béketárgyalásokon, 1919. május 20-án az újsütetű cseh–szlovák állam küldöttsége ezt ajánlotta fel: „A kormány szándéka az, hogy az új államot úgy szervezze meg, hogy az a nemzetiségi jog alapjaként azokat az alapelveket fogadja le, amelyek a Svájci Köztársaság alkotmányában találhatók. A Csehszlovák Köztársaságból egy Svájc jellegű államot alakítson, (…) egy rendkívül liberális rendszert, amelyik a svájcihoz hasonló lesz.” (Duray Miklós: Kutyaszorító, New York, 1983.) Ehhez a szép ígérethez képest az 1921/22-es iskolaévben a szlovákokhoz került területen a még 720 magyar tanítási nyelvű elemi iskolába kilencvenezer tanuló járt, az 1926/27-es tanévben már csak 66 ezer. A Párizs környéki békedöntés idején a statisztikai hivatal adatai szerint már csak 689 575 magyar élt Szlovákiában a háborús emberveszteségek, elköltözők, kitelepítettek és a közös rovatban szereplő „csehszlovák” meghatározásuk direkt következményeként.
Átugorva az 1938 és 1944 közötti részleges visszatérés korszakát, az Eduard Benes nevéhez fűződő vörös-náci dekrétumok által hosszú évekig jogfosztott felvidéki magyarok az 1950-es cenzuskor csupán 367 733-an (!) „voltak”; pontosan csak ennyien merték magyarnak vallani magukat a hatósági személy jelenlétében (v. ö. a „svájci modell” ígéretével). A magyarok száma 1961-re 518 782-re „nőtt”, amely 1980-ra még valóban emelkedett is (559 801 fő), majd a nagy rendszerváltoztatás után újra apadni kezdett. Miközben Csehszlovákia szlovák részének összlakossága a 2, 8 millióról 4, 8 millióra sokasodott. Az ok: a korábban szinte csak északon élő szegény tótok egyre inkább lehúzódtak az egykori „magyar világban” még fejlettebb, majd Csehszlovákián belül erősebben iparosodó vidékekre, jól fizető munkára találtak, és jobban teljesítettek a családépítésben, mint a magyarok.
Az 1961 és 2011 közötti fél évszázad leforgása alatt nemcsak az új szlovák állam született meg, hanem évente 90-100 ezer gyermek is. Amíg szinte minden európai országban csökkent a gyermekáldás és az őslakos népesség természetes szaporulata, szlovák szomszédunknál úgyszólván folyamatos volt a „babyboom”. Szlovák területen 1961-ben 4 millió 174 ezer lakost számláltak meg – 3 millió 560 ezer tótot és 519 ezer magyart –, a teljes népesség 2011-ben 5 millió 397 ezer főre növekedett. A legfrissebb statisztikai adatok 458 467 magyar nemzetiségű lakost tartanak nyilván, ez kevesebb, mint az 1950-es évek végén volt. A népességfogyás a nyugat-európai trendet követi, megnehezítve a tartós kisebbségi sors lelki terhével.
Nem szokás beszélni a szlovákiai cigány lakosság statisztikai szerepéről. Szociológiai kutatások és becslések szerint a hivatal a többségi nemzet tagjaként veszi számba a cigányokat – amint másutt is, a „rasszizmus” vádja alóli kibúvóként –, ezért a valóságos létszámuk nagyságrendekkel meghaladja a cenzus adatait. Hivatalosan 105 738 személyt jelöltek 2011-ben a cigány etnikumhoz tartozónak, míg a valóságban 400-500 ezer közötti számban élnek az országban. Annyian – talán már többen is! –, mint a magyarok. A nyugati határtól kelet felé haladva látványosan nő a lélekszámuk: a pozsonyi „ispánság” (zsupa) területén csak 767 főt, Besztercebánya körül már 15 500, Kassán és környékén 36 400, az eperjesi körzetben 43 000 cigányt tartanak számon – a hivatalokban. A való világban – a magyar államhatár északkeleti szakaszával, az ukrán és a lengyel országhatárral, illetve a Magas-Tátrával és az Érchegységgel közbezárt vidéken – mintegy 440 ezer cigány él. Többnyire elképesztő szegénységben, apró gyermekek hadával, munka nélkül. Túlnyomó részük szlovák ajkú, a déli végeken inkább magyarul beszélnek. A nyomor és az erőszak uralja pária helyzetüket, amit a rendőrség ugyancsak kemény eszközökkel próbál féken tartani. Statisztikailag már egymás mellett állnak a második-harmadik helyen az őshonos magyarokkal, ám amíg a mieink fogyatkoznak, a cigányok szaporodnak. Sajnos, ide vezetett a közel egy évszázada történt honvesztés, az erősen motivált szláv többség tudatos nemzetpolitikája és a győztes szaporodása. Csekély „vigasz” számunkra, hogy az idővel elfogyó magyarok helyett az Indiából betelepült cigányok tömegét kapják meg a tótok a második számú néptársuknak. Isten nem bottal ver.
A végénél ragadva meg a vasvesszőt, amivel az elmúlt 95 év leforgása alatt kormányozták a trianoni döntéssel túszul ejtett magyar őslakosokat: a 20. és 21. század európai politikusainak bűnös mulasztása – és egyben szégyene! –, hogy a világ szeme láttára netán eltűnhet, feloldódhat a szláv ajkú etnikai tengerben egy tíz évszázaddal ezelőtt hazát foglalt, államot alapított nemzet része.
Ne legyünk igazságtalanok – legalább mi ne! – a korai történelem és a benépesedés menetének megítélésében. Így írt az 1270-es évek végén élt Névtelen királyi jegyző a honfoglaló magyarok és az itt élő szlávok históriai találkozásáról: „Az Úr megtestesülésének kilencszázharmadik esztendejében Árpád vezér elküldvén seregeit, az egész földet, amely a Tisza és a Bodrog közé esik Ugocsáig, elfoglalta. (…) Aztán tanácsot tartva elküldte követeit Salán (Zalán) vezérhez, s küldött neki 12 fehér lovat, tizenkét tevét meg tizenkét kun fiút, a vezérnének pedig 12 nagyon ügyes orosz leányt, továbbá tizenkét hölgymenyétet és aranyos köntöst. (…) Salán vezér, miután látta az ajándékokat, és meghallgatta a maga embereinek követjelentéseit, szerfölött megörült. Árpád vezér küldötteit kegyesen fogadta és gazdagon megajándékozta, egyszer s mind Árpád kívánságait teljesítette: a földet összes lakosával együtt megkapta adományban Árpád vezér. Azután Árpád vezér megerősítette a békét, és Salán követeit gazdagon megajándékozva elbocsátotta, hogy térjenek haza a béke hírével.”
Ekképpen kérték, és kapták meg tehát a magyarok egymás után a szláv Zalán vezértől a Hernád, Sajó, Zagyva, Ipoly és más folyók vidékét, a Mátra- és a Zólyom-erdők birtokát. Később, amikor a Nyitra folyóhoz értek, „a szlovének és csehek, a csehek hercegének segítségével elfoglalták azt a földet, amely a Vág és Garam között a Dunától egészen a Morva folyóig terjed. Ámde amikor „látták a magyarok vakmerőségét, megfutamodtak, s nagy rettegve bezárkóztak Nyitra városába. Szovárd, Kadocsa és Huba vezérek a hadaik sok-sok fegyveresével ostromolni kezdték Nyitra várát. Isten nagy győzelmet adott nekik, nemcsak a lakosokat hódították meg, hanem egytől egyig a váraikat is, melyeknek most Sempte, Galgóc, Trencsén, Bolondóc és Bán a nevük. Majd miután a várakba őrséget raktak, egészen a Morva folyóig mentek, és torlaszokat állítva, a magyarok országának határát Boronáig (Brünn) és Sárvárig (Zalavár) tűzték ki”. (Anonymus Gesta Hungarorum, 1977.)
Így zajlott ez akkoriban. Bátran nevezhetjük térhódításnak: a 9. században még nem volt ENSZ, meg Európa Tanács, hogy beavatkozzon a dolgok menetébe (a 18-19. században Amerikába beköltöző felvilágosult, istenfélő hódítók ennél durvábban oldották meg az indián őslakosokkal). A kelet felől a Kárpátokig üldözött, letelepedő magyarok birtokba vették az állattartásra alkalmas síkföldi legelőket, dombvidékeket; a Dunától északra eső szállásföldeknek, falvaknak még a 21. században is túlnyomóan magyar eredetű nevük van. Az erdős hegyek, folyóvölgyek szláv lakói egykoron a mai Szlovákia területének háromnegyed részén éltek szegényen, egyszerű, nehéz munkával fenntartva magukat és népes családjukat.
A magyarok a déli, összesen huszonkét érintett régi vármegyében telepedtek le, részben vagy egészen, a Morva keleti partján Pozsonyig, a Csallóközben, Mátyusföldön, Nyitra vidékén és a Duna mentén az Ipolyig; föntebb Bars, Hont, Nógrád, Gömör, Abaúj, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg és Ugocsa megyében. Az első világháború előtti utolsó, 1910. évi népszámlálás adatai szerint 896 ezer magyar élt a Felvidéken, összesen csaknem kilencszáz településen. A nagy háború utáni béketárgyalásokon, 1919. május 20-án az újsütetű cseh–szlovák állam küldöttsége ezt ajánlotta fel: „A kormány szándéka az, hogy az új államot úgy szervezze meg, hogy az a nemzetiségi jog alapjaként azokat az alapelveket fogadja le, amelyek a Svájci Köztársaság alkotmányában találhatók. A Csehszlovák Köztársaságból egy Svájc jellegű államot alakítson, (…) egy rendkívül liberális rendszert, amelyik a svájcihoz hasonló lesz.” (Duray Miklós: Kutyaszorító, New York, 1983.) Ehhez a szép ígérethez képest az 1921/22-es iskolaévben a szlovákokhoz került területen a még 720 magyar tanítási nyelvű elemi iskolába kilencvenezer tanuló járt, az 1926/27-es tanévben már csak 66 ezer. A Párizs környéki békedöntés idején a statisztikai hivatal adatai szerint már csak 689 575 magyar élt Szlovákiában a háborús emberveszteségek, elköltözők, kitelepítettek és a közös rovatban szereplő „csehszlovák” meghatározásuk direkt következményeként.
Átugorva az 1938 és 1944 közötti részleges visszatérés korszakát, az Eduard Benes nevéhez fűződő vörös-náci dekrétumok által hosszú évekig jogfosztott felvidéki magyarok az 1950-es cenzuskor csupán 367 733-an (!) „voltak”; pontosan csak ennyien merték magyarnak vallani magukat a hatósági személy jelenlétében (v. ö. a „svájci modell” ígéretével). A magyarok száma 1961-re 518 782-re „nőtt”, amely 1980-ra még valóban emelkedett is (559 801 fő), majd a nagy rendszerváltoztatás után újra apadni kezdett. Miközben Csehszlovákia szlovák részének összlakossága a 2, 8 millióról 4, 8 millióra sokasodott. Az ok: a korábban szinte csak északon élő szegény tótok egyre inkább lehúzódtak az egykori „magyar világban” még fejlettebb, majd Csehszlovákián belül erősebben iparosodó vidékekre, jól fizető munkára találtak, és jobban teljesítettek a családépítésben, mint a magyarok.
Az 1961 és 2011 közötti fél évszázad leforgása alatt nemcsak az új szlovák állam született meg, hanem évente 90-100 ezer gyermek is. Amíg szinte minden európai országban csökkent a gyermekáldás és az őslakos népesség természetes szaporulata, szlovák szomszédunknál úgyszólván folyamatos volt a „babyboom”. Szlovák területen 1961-ben 4 millió 174 ezer lakost számláltak meg – 3 millió 560 ezer tótot és 519 ezer magyart –, a teljes népesség 2011-ben 5 millió 397 ezer főre növekedett. A legfrissebb statisztikai adatok 458 467 magyar nemzetiségű lakost tartanak nyilván, ez kevesebb, mint az 1950-es évek végén volt. A népességfogyás a nyugat-európai trendet követi, megnehezítve a tartós kisebbségi sors lelki terhével.
Nem szokás beszélni a szlovákiai cigány lakosság statisztikai szerepéről. Szociológiai kutatások és becslések szerint a hivatal a többségi nemzet tagjaként veszi számba a cigányokat – amint másutt is, a „rasszizmus” vádja alóli kibúvóként –, ezért a valóságos létszámuk nagyságrendekkel meghaladja a cenzus adatait. Hivatalosan 105 738 személyt jelöltek 2011-ben a cigány etnikumhoz tartozónak, míg a valóságban 400-500 ezer közötti számban élnek az országban. Annyian – talán már többen is! –, mint a magyarok. A nyugati határtól kelet felé haladva látványosan nő a lélekszámuk: a pozsonyi „ispánság” (zsupa) területén csak 767 főt, Besztercebánya körül már 15 500, Kassán és környékén 36 400, az eperjesi körzetben 43 000 cigányt tartanak számon – a hivatalokban. A való világban – a magyar államhatár északkeleti szakaszával, az ukrán és a lengyel országhatárral, illetve a Magas-Tátrával és az Érchegységgel közbezárt vidéken – mintegy 440 ezer cigány él. Többnyire elképesztő szegénységben, apró gyermekek hadával, munka nélkül. Túlnyomó részük szlovák ajkú, a déli végeken inkább magyarul beszélnek. A nyomor és az erőszak uralja pária helyzetüket, amit a rendőrség ugyancsak kemény eszközökkel próbál féken tartani. Statisztikailag már egymás mellett állnak a második-harmadik helyen az őshonos magyarokkal, ám amíg a mieink fogyatkoznak, a cigányok szaporodnak. Sajnos, ide vezetett a közel egy évszázada történt honvesztés, az erősen motivált szláv többség tudatos nemzetpolitikája és a győztes szaporodása. Csekély „vigasz” számunkra, hogy az idővel elfogyó magyarok helyett az Indiából betelepült cigányok tömegét kapják meg a tótok a második számú néptársuknak. Isten nem bottal ver.