Vélemény és vita
Erőltetett menet
A Budapest Pride felvonulás jelentette friss színfolt élénkebbé tette a nyáron amúgy is pangó politikai életet
A várakozásoknak megfelelően, amilyen gyorsan terítékre került, olyan észrevétlenséggel tűnt is el a porondról a menetrendszerűen júliusban visszatérő melegkérdés. A Budapest Pride felvonulás jelentette friss színfolt élénkebbé tette a nyáron amúgy is pangó politikai életet: ha csak rövid ideig is, de végre mással is foglalkozhatott a közvélemény a migráció és a plakátügy mellett. Ha reálisan szemléljük a dolgot, megállapíthatjuk, hogy a megmozdulás haszna ennyiben nagyjából ki is merült.
Az idei volt a huszadik alkalom, hogy megrendezték az eseményt, maradandót alkotni azonban még a jubilálással sem sikerült. Igaz, erre túl sok esély eleve nem is volt, hiszen az idén is hiányoztak a célok, illetve a világos politikai üzenetek, avagy az esetleges követelések (például az azonos neműek házasságkötésének joga). A korábbi – hasonlóan nagyszabású, de más témájú - csődületek legalább valamilyen intézkedés ellen/mellett szóltak. A hiány oka abban keresendő, hogy a Pride idejét (némi jóindulattal az utána következő másfél hetet) leszámítva ma Magyarországon nem foglalkoznak a homoszexualitással, és a legkevésbé sem üldözik azt. Konkrét célok hiányában tehát a Pride megint kimerült egy buliban, amelyben részt vehettek a rendezvényhez hasonlóan céltalan - legfeljebb öncélú - baloldali politikusok. A melegekhez hasonlóan a nyári szünet közepén ők is kiélhették exhibicionista hajlamaikat, szereplési vágyukat, s megmutathatták az arra kíváncsiaknak, hogy még mindig itt vannak, számolni kell velük.
A dolog ránézésre egyszerűnek tűnik, azonban van néhány vonulata, amin talán érdemes elgondolkodni.
Miért Pride (büszkeség) a felvonulás neve? Az ember jobb esetben a teljesítményére lehet büszke, nem pedig arra, amit még csak nem is saját elhatározásából választott (így például a szexuális identitását és orientációját). Ha megmaradunk annál, hogy az esemény miről szól és mivel jár, felvetődhet, hogy ebben az esetben a külső jegyekben megnyilvánuló homoszexualitásra és a minél indiszkrétebb, de még éppen törvényes viselkedésre kellene teljesítményként tekintenünk. Viszont, ha ez így van, akkor a teljesítmény – mint fogalom – sürgősen renoválásra szorul.
Magyarországtól elvonatkoztatva megállapítható, hogy az egész melegkérdésből tényleges probléma akkor kreálható, ha politikai ellenségképzés által automatikusan homofóbbá válik mindenki, aki a Pride-hoz hasonló rendezvényekhez nem pozitívan áll hozzá, vagy egyáltalán hangot ad annak, hogy a dolog hidegen hagyja. Az elképzelés működik, és mivel ellenség, ,,rossz” senki nem szeret lenni, még a Facebook-profilképek is szivárványszínűre változtak egy időre – még ha nem is egyértelműen a budapesti Pride miatt – azok körében is, akik a homoszexuális vulgárisabb szinonimáját nap mint nap szitokszóként használják. A ,,homofília” így, ha divat nem is, de múló hóbort lett sokak számára. Ezt a színvonalat azonban volt, akinek részben sikerült meghaladnia. Így például Balavány Györgynek, a HVG szerzőjének is, aki az azonos neműek iránt vonzalmat érzők problémáját vallási kérdéssé alakította a melegházasság kapcsán. Cikkében a Biblia empatikus olvasatát nyújtja, és olyan társadalmi jelenségekre hivatkozik, amelyek szerint ,,egyre kevesebb az igény a prédikálásra, és egyre több a párbeszédre”.
Való igaz, hogy az állammal párbeszédet lehet és kell is folytatni, de nem túlzás azt állítani, hogy ez meg is valósul. Pont a szexualitással kapcsolatban láthatjuk, hogy a trendek hatást gyakorolnak a törvényekre (például ezért vitték lejjebb a szexuális kapcsolat büntetlenségének alsó korhatárát is). Az egyházzal azonban más a helyzet. Az egyház és minden velejárója a reformjai ellenére még mindig a tradíció szerves részét képezi. Márpedig a tradíció éppen azért tradíció, mert nem szorul rá, hogy a trendeket kövesse.
Az állam által biztosított vallásszabadságból fakad, hogy mindenki szabadon dönthet, melyik egyházhoz csatlakozik, vagy hogy a tradíciót követve egyáltalán szeretne-e csatlakozni bármelyikhez is. A vallás, a hit arra is szolgál, hogy fix pontot nyújtson az évezredes, rögzített kinyilatkoztatásaival az arra igényt tartók számára. Aki az egyes hittételek tartalmával nem ért egyet, ne gyakorolja az adott vallást, de ne is akarjon részesedni az általa nyújtott lehetőségekből. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a Bibliára való hivatkozás „fegyveréhez” mindig csak akkor nyúltak a melegek és az őket védő liberálisok, amikor a tanok előnyeiből részesedés volt a tét. Minden más vitában ódzkodtak mindentől, ami mércéül szolgál, állandó, vallásos, vagy amiben egyáltalán hinni lehet és érdemes.
A követeléseik ellenére a melegek képtelenek voltak elfogadni, hogy a házasság végső értelme továbbra is a közös utód nemzése, éppen ezért mutat túl önmagán, két ember rögzített kapcsolatán. Aki ezt nem érti, az a közösségiség értelmét sem értheti. Talán a politikai korrektség határán belül maradunk, ha ezt rögzítjük.
Az idei volt a huszadik alkalom, hogy megrendezték az eseményt, maradandót alkotni azonban még a jubilálással sem sikerült. Igaz, erre túl sok esély eleve nem is volt, hiszen az idén is hiányoztak a célok, illetve a világos politikai üzenetek, avagy az esetleges követelések (például az azonos neműek házasságkötésének joga). A korábbi – hasonlóan nagyszabású, de más témájú - csődületek legalább valamilyen intézkedés ellen/mellett szóltak. A hiány oka abban keresendő, hogy a Pride idejét (némi jóindulattal az utána következő másfél hetet) leszámítva ma Magyarországon nem foglalkoznak a homoszexualitással, és a legkevésbé sem üldözik azt. Konkrét célok hiányában tehát a Pride megint kimerült egy buliban, amelyben részt vehettek a rendezvényhez hasonlóan céltalan - legfeljebb öncélú - baloldali politikusok. A melegekhez hasonlóan a nyári szünet közepén ők is kiélhették exhibicionista hajlamaikat, szereplési vágyukat, s megmutathatták az arra kíváncsiaknak, hogy még mindig itt vannak, számolni kell velük.
A dolog ránézésre egyszerűnek tűnik, azonban van néhány vonulata, amin talán érdemes elgondolkodni.
Miért Pride (büszkeség) a felvonulás neve? Az ember jobb esetben a teljesítményére lehet büszke, nem pedig arra, amit még csak nem is saját elhatározásából választott (így például a szexuális identitását és orientációját). Ha megmaradunk annál, hogy az esemény miről szól és mivel jár, felvetődhet, hogy ebben az esetben a külső jegyekben megnyilvánuló homoszexualitásra és a minél indiszkrétebb, de még éppen törvényes viselkedésre kellene teljesítményként tekintenünk. Viszont, ha ez így van, akkor a teljesítmény – mint fogalom – sürgősen renoválásra szorul.
Magyarországtól elvonatkoztatva megállapítható, hogy az egész melegkérdésből tényleges probléma akkor kreálható, ha politikai ellenségképzés által automatikusan homofóbbá válik mindenki, aki a Pride-hoz hasonló rendezvényekhez nem pozitívan áll hozzá, vagy egyáltalán hangot ad annak, hogy a dolog hidegen hagyja. Az elképzelés működik, és mivel ellenség, ,,rossz” senki nem szeret lenni, még a Facebook-profilképek is szivárványszínűre változtak egy időre – még ha nem is egyértelműen a budapesti Pride miatt – azok körében is, akik a homoszexuális vulgárisabb szinonimáját nap mint nap szitokszóként használják. A ,,homofília” így, ha divat nem is, de múló hóbort lett sokak számára. Ezt a színvonalat azonban volt, akinek részben sikerült meghaladnia. Így például Balavány Györgynek, a HVG szerzőjének is, aki az azonos neműek iránt vonzalmat érzők problémáját vallási kérdéssé alakította a melegházasság kapcsán. Cikkében a Biblia empatikus olvasatát nyújtja, és olyan társadalmi jelenségekre hivatkozik, amelyek szerint ,,egyre kevesebb az igény a prédikálásra, és egyre több a párbeszédre”.
Való igaz, hogy az állammal párbeszédet lehet és kell is folytatni, de nem túlzás azt állítani, hogy ez meg is valósul. Pont a szexualitással kapcsolatban láthatjuk, hogy a trendek hatást gyakorolnak a törvényekre (például ezért vitték lejjebb a szexuális kapcsolat büntetlenségének alsó korhatárát is). Az egyházzal azonban más a helyzet. Az egyház és minden velejárója a reformjai ellenére még mindig a tradíció szerves részét képezi. Márpedig a tradíció éppen azért tradíció, mert nem szorul rá, hogy a trendeket kövesse.
Az állam által biztosított vallásszabadságból fakad, hogy mindenki szabadon dönthet, melyik egyházhoz csatlakozik, vagy hogy a tradíciót követve egyáltalán szeretne-e csatlakozni bármelyikhez is. A vallás, a hit arra is szolgál, hogy fix pontot nyújtson az évezredes, rögzített kinyilatkoztatásaival az arra igényt tartók számára. Aki az egyes hittételek tartalmával nem ért egyet, ne gyakorolja az adott vallást, de ne is akarjon részesedni az általa nyújtott lehetőségekből. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a Bibliára való hivatkozás „fegyveréhez” mindig csak akkor nyúltak a melegek és az őket védő liberálisok, amikor a tanok előnyeiből részesedés volt a tét. Minden más vitában ódzkodtak mindentől, ami mércéül szolgál, állandó, vallásos, vagy amiben egyáltalán hinni lehet és érdemes.
A követeléseik ellenére a melegek képtelenek voltak elfogadni, hogy a házasság végső értelme továbbra is a közös utód nemzése, éppen ezért mutat túl önmagán, két ember rögzített kapcsolatán. Aki ezt nem érti, az a közösségiség értelmét sem értheti. Talán a politikai korrektség határán belül maradunk, ha ezt rögzítjük.