Eltalálni az irányt

Azt mondta, ez egy ronda, irigy gyerek, de ne tessék miatta az egész csoportot, pláne nem a teljes óvodát megbüntetni, csak a Viktorkát. Az az utálatos kiköpte a tápláló uniós spenótot, a saját szalonnáján él, ráadásul az aranyos Niedermüller Petikét egyszerű fontoskodónak, már-már árulónak tartja.

Na, valahogy így, mintha már átéltem volna valami hasonlót. Például akkor, amikor az lett a megyei KISZ-bizottság sportfelelőse, aki korábban beköpött bennünket, hogy kémiaóra helyett ellógtunk focizni. Aztán a futballnál is történt velem, velünk hasonló, s szívesen elmesélem, bár esetleg tanmesének hat, igaz, a nagy rendező, az élet állította színre.

Valamikor 1974 őszén vagy ’75 tavaszán Babály Laci, a játékostársam közölte, hogy másnap nem tud edzésre jönni, mert „futni kell menni azzal a hülye iskolával”. Az országos középiskoláson. Nem, nem volt éltanuló, nem az első sorban állt az iskolai ünnepségeken, no meg érettségi előtt akkoriban még nem volt comme il faut húzgálni az igazgató bajuszát vagy megverni a tornatanárt. Nem, bár, ha lettek volna civil érdekvédők, minden másként alakul.

Mindenesetre Babi másnap utazott a Hajdú expresszel, s ott szaladgált, melegítgetett a többiekkel. A menőkkel. Azok már ismerték egymást ilyen-olyan versenyekről, bajnokságokról, s többnyire már valamennyien adidasban feszítettek. Hű, igen nagy szó volt ez akkoriban. Babi meg fehér atlétatrikóban – lehetett új vagy agyonmosott –, futballgatyában, no meg tornacipőben. A látványos kis barna dorkóban. Nekünk úgy mesélte másnap, hogy vittek neki szögest, mustrálgatta, méregette, szaladt is benne néhány métert, majd megállapította: „Á, nem tudok én ebben futni”. Maradt hát a dorkónál.

Mustrálgatták, méregették is a többiek, a „nagyok”, hogy mit akarhat ez a lobogó gatyás surmó.

Ám az igazi furcsaság csak aztán következett, mert Babi, mint az ókori olimpiákon, beállt a száz méter rajtjához. Igen, állt, a többiek meg, ahogy az igazi profikhoz illik, térdeltek. Szóltak is az elesetten álldigáló komának, hogy térdeljen le, mert zavarja őket. Mire Babi – úgy látszik, már akkor is voltak rebellisek, akik ellenszegültek a fősodornak – dacosan visszaszólt, hogy álljatok ti fel, mert engem meg az zavar, hogy térdeltek.

De aztán nem volt több duma, maradt az eredeti status quo – Babi állt, ők térdepeltek –, majd elindultak. Ki-ki a maga szerkójában és stílusában. Neki az volt a taktikája, azt mondta a ta­nárja, hogy fusson, ahogy bír. Büdösül. Inóc! Ja, az irányt, az irányt azt föltétlenül el kell találni.

Eltalálta. Olyannyira, hogy nyert, majd hamarosan átállt atlétának. Átkényszerítették, átkönyörögték – azért szerelemnek maradt a játék, a foci, s minden edzésen dögre futballozta magát –, később sprintben nyert néhány magyar bajnoki címet, most meg gyerekeket tanít és oktat mindenféle sportra.

Hát, minden parabolisztikus és triumfáló szándék nélkül, nem tudom miért, ez jutott eszembe a Magyarországot szívvel-lélekkel védő Ujhelyiék láttán. Lehet, hogy ők nem találták el az irányt?