Elfelejtett tudománytár

Többszörösen is eltűnt a feledés ködében az első magyarországi tudományos havi folyóirat: a két évszázada útjára indított Tudományos Gyűjtemény. Az első száma 1817 januárjában jelent meg Pesten, Trattner János Tamás kiadásában, Fejér György (pap, teológus, történész, filozófus, író, könyvtáros stb.) szerkesztésével. A kerek évfordulót négy hónappal lekéste a mai kor cikkírója.

„A magyar nemzetnek felvilágosítását, csinosulását, szerencsésülését önnön nyelvénél fogva érhetni el legkönnyebben, legbizonyosabban, csak ezzel tarthatni fenn annak sajátságát is” –, e gondolattal indította útjára a lapot az Egyetemi Könyvtár igazgató tanára. Számos írói és kritikai tanulmány jelent meg a folyóiratban, újító kezdeményezések kaptak benne helyet.

Kazinczy Ferenc 1819-es összefoglaló írása már a nyelvújítási háború utóvédharcairól szólt, Kultsár István, Vitkovics Mihály, Szemere Pál írói köréhez később Kölcsey Ferenc is csatlakozott.

Másfél évig szerkesztette a haviújságot Fejér György atya (1766–1851), két utódja folytatta a munkát tíz évig, mígnem Vörösmarty Mihály átvette a periodika gondozását. Szerkesztői tevékenysége 1828-től 1833-ig tartott, ami mellett jutott ideje olyan remek versek alkotására is, mint a Szép Ilonka és Mátyás király romantikus balladája. A később (1839-ben) A Guttenberg-albumba című zseniális művét papírra vető költő hivatalát egy Horvát István nevű, különös észjárású irodalmár vezette tovább és látta el 1837-ig. Ez volt az első igazi szellemi katasztrófa az irodalmi és kulturális életben a magyarok országában.

Innentől Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című, 1934-ben megjelent alapvető munkájából idézem az alábbiakat, kellő mértékben rövidítve. Kellemes kultúrtörténeti szórakozást kívánok!

Az 1820–30-as években „alakul ki a kétféle felfogás a nemzet világhelyzetére nézve: a nemzeti optimizmus és a nemzeti pesszimizmus. A legnagyobbak, Kölcsey, Széchenyi, Vörösmarty pesszimisták, velük szemben áll az optimisták hangosabb tábora. Ők viszik a szót az Országgyűlésben, kétségbe ejtve Széchenyit és Kölcseyt. (…) Ebben a korszakban az optimisták apostola egy lángeszű mániákus, Horvát István, a történettudós. Az egész romantikus nemzedéket ő neveli az egyetemen, mint nagy pedagógus és szorgalmas gyűjtő a kor nagy alakjaihoz tartozik. (…) 1825-ben kiadja Rajzolatait, melyekben véglegesen rendezni akarja a romantikusok örök kérdését, a magyar őstörténetet”.

Horvát elméletének alapja az etimologizálás volt – régészeti ismeretek, munkák híjával (L. E.). „A Magyar szót, ami szerinte Magvetőt jelent, megtalálni teméntelen görög hely- és népnévben: Muger, Moger, Mager, Mogar, Macar, Machar, Maxer, Macaron, Macris, Mazaga, Mazaca, Masax, Massyx, Masseus és így tovább. A görög a Magyar Szabadság szereteténél fogva a boldogot Makarnak mondta. A latin meg azért nevezi aequusnak az igazságos embert, mert lófejű székelyek. A világot az ősidőben szittyák lakták, akik részben magyarok, részben lófejűek, részben palócok és jászok; a jász íjászt jelent, tehát minden nép, amelyik az íj szót hordja, jász volt. (..) A pártusok tulajdonképpen pártos szittyák, az Odysseia laistrogonjai pedig palócok.

Kezdetben a szittyák Núbiában és Abesszíniában laktak nagy boldogságban, csak az volt baj, hogy a kunhalmok, ahová a királyaikat temették, egyre nagyobbak lettek, és amikor már piramisokká nőttek, a nép nem bírta tovább elviselni az állandó építkezés terhét, és kivándorolt. (…) Hatalmas termetükért ezeket az ősmagyarokat, palócokat és lófejűeket, gigászoknak és titánoknak is nevezték, később filiszteus név alatt Syriában is letelepedtek a palócok. Heródes voltaképpeni neve Arad, ő is pártus szittya volt. Nagyon jeles szittya volt Hercules is, akinek vezérletével elfoglalták Görögországot és Itáliát, a latin Mare Ionium nem más, mint Jász tenger. A Mare Aegeum: Lófejű tenger. A múmiák pólyafeliratai ó-székely rovásírás volt, Homérosz derék magyar ember, Ilium magyarul Ilusvárat jelent…”

És így tovább, Horváth István könyvéből, amelyik a korszak legmulatságosabb történelmi munkájának számított. „Csak az volt hátborzongató, hogy épp akkoriban kezdte bontogatni szárnyait az új, igazi történelmi iskola, amelynek tanítványai felemelték a tudást az igazságok hideg, tiszta birodalmába” – aggályoskodott utólag, egy évszázad elteltével, a minden könyvet elolvasó Szerb Antal.

A fénykorában nyolcszáz előfizetőt számláló Tudományos Gyűjtemény népszerűsége az 1830-as évektől fogva apadni kezdett, olvasói megfogyatkoztak. Horvát István eközben a Széchényi Könyvtár igazgatói állását is elnyerte, teóriája olyan népszerű lett, hogy az Országgyűlés 1836-ban kétezer forint évdíjat megszavazott neki.

Az ésszel bíró emberek sosem vették komolyan a munkásságát. A folyóirat 1841-ben jelent meg utoljára, Horvát 1846-ban hunyt el.

Szelleme most is kísért.